Hogy hol lakik a lélek. Hol lakik a lélek?: A mocskos testhatárokkal burkolózo kis zugokban. Egy kis csillogásban. Otthonos csendben, korlátozott rálátásban. Bármi szín, bármi feszített tükörszín, bármi de bármi fénytelenül érdektelen, érzéstelenül unalmas, élettelenül tudatlan lesz, ha nem ragyog benne az élet nedve, nem színesíti a friss levegő bármilyen mozdulása. Hol lakhat a lélek, a szomorú világban. Hol lakhat a lélek, a hunyorító szemek világában. Nem lát, s nem segíthet, nem ragyoghat, nem teremthet, nem tudhat, nem jöhet rá semmire, mert vakságban született, és nem tudja hogyan tehetne másképpen. Így hunyorítva, minden olyan másképp látszik, így hunyorítva minden forma izgalamasan homályos. Főleg az, ami a tágra nyílt szemnek szürke foltnak látszana. Így, hunyorított szemmel, minden olyan sötét, minden olyan keseredett, mindenki olyan körülhatárolt folyékony szürke árnyalak. Bármilyen vakító fénysugárra szokásához híven, összeszorítja szemét és vár, hogy eltűnjön, hogy nyomatűnjön. Hol lakhat a lélek, hol fáj. Ki a lélek? Aki bele-belebolondulva bújócskát játszik a tudatod sötét foltjaival? Ki vagy te világjáró, okokat gyüjtő vászonsapkás lepkész? Nevetlen vendéget fogadsz, és nap-napjában cserben hagyod mint egy idegent.

Látod bennem a lelket, barátom? Ott a szememben, ott az elmosódott fényfolt mögött, ami a kocsmalámpa körtefényét veri vissza.