hajnalodott, le, a partra indult mint mindig, szerette ezeket a magányos reggeleket, gondolatai ilyenkor még lecsendesedve, valahol mélyen a tudat alatt, ahogy a partra ért a vízbe gázolt, a dagály most közeledett, halkan, szinte suttogás szerűen megsimogatta a homokot, a kövek közé halk csobbanással buktak be a hullámok, zene ez, ez a mindent átölelő kékség, a hegyek mögül lassan felbukkanó nappal, a lélek megtisztulása a csendben, a tenger magába ölelte, szinte magára húzta, bokáját átkarolta, a távolban mint kis apró homokszemek, vitorlások indultak reggeli halászatra, a szemben lévő szigetre a felkelő nap első sugarai vetettek fényt, csak álmélkodott most is, mint mindig, nincs két egyforma reggel, nincs két egyforma hullám és fodrozás, lassan hátralépett, a parti sziklára tett cigarettájáért nyúlt, lassan, szinte áhítattal fújta kis a füstöt, ami a szélcsendes időben lassan oszlott szét, feleségére gondolt aki még most fordul meg az ágyban, álmában messze járva, a nyakába akasztott szaxofonjáért nyúlt, óvatosan megsimogatva az eszközt, majd ahogy a szájába véve halkan játszani kezdett, nincs dal, nincs kotta, a darabka hangok hirtelen összeállnak, ezek az örvénylő dallamok, felszakadó lélekfoszlányok, a testet átható energiavonalak, ez a bizsergő mindent átölelő érzés, mint a szerelem, az első percétől kezdve, hosszú ez az út amit megjárt eddig, vagy megjár az élettől a halálig, de ez a boldogság, tagadhatatlan, egyre hangosabban, egyre vadabban improvizált, a tenger csak csendes volt, figyelt, figyelte ezt a madarat ahogy vékonyka lábain, a vízben állva, csak fújta, csak fújta, és szép volt, andalító, igazi lélekzene, majd abbahagyta, elindult a parton a kőtörők felé, ami messze benyúlt, lábát felsebezték a sziklák amiket mintha istenek hánytak volna egymásra, nincs két egyforma kiszögellés, két egyforma felület, a szél ahogy előre, s egyre beljebb haladt erősödött, dallamokat zokogtak fülébe, testébe kapaszkodtak, simogatták, szerették a magányos vándort aki reggelente velük ébredett, ahogy a móló végére ért lassan vetkőzni kezdett, ahogy a vízbe ereszkedett a hűvös, még hideg kékség átölelte, csak ezek a dalok halnának el gondolta, ahogy úszni kezdett, a csapongó sirályok nászi táncra gyűltek, s a hogy felette repültek éles cserregéssel jeleztek, a mélység már régen nem vonzotta, valaha egyre mélyebbre merészkedett az élet bugyraiban, ma már csak csendes szemlélője két lépesre a világtól, egyre beljebb sodródott, az áramlatok magával vitték, a part távolodott, s ahogy a szigetre nézett, tudta, várja egy túlpart, várja a végtelen, hogy magába fogadja