Újabban már egybe folynak nappalok és éjjelek,
Teljesen mindegy nekem, hogy lefekszek, vagy ébredek.
Utcát járva nyitott szemmel, menet közben álmodok,
Éjjelente álmaimban lehunyt szemmel csak dolgozok.

Egybe folynak napok, hetek, egybe folynak hónapok,
Észre sem veszem azt sem,hogy változnak az évszakok.
Nincs értelem az értelemben akkor sem, ha nyár van,
Nem találom önmagamat se napsütésben, sem havazásban.

Néhány barát, néhány jó szó próbálja viszahozni régi énem,
De csak állok elmélázva, s miközben a tükröt nézem,
"Ki vagy te?" kérdezem a megfáradt, szomorú arctól,
Szememben csak keserűség villan a sok bukott harctól.

Eltűnt a pajkos mosoly, mi oly jellemző volt rám mindig,
Mégis balga emberi lelkem titokban még folyton bízik,
Hogy "elmúlik"... s jobb lesz minden, örülök még a Napnak,
"Elmúlik"... és talán a holnap még szépet is adhat.

Aztán elmúlik a holnap, én továbbra is csak ébren álmodom,
Reményeim egyre fogynak, egyszer még szép lesz a holnapom.
Elmúlik az elmúlás is, az angyalok sajnálkozva néznek rám,
Egy boldogabb jövőt ígér szemük, ami majd az égben vár.

Emlékedből erőt merítve próbálkozok a mély gödörből kimászni,
Foggal, körömmel kapaszkodva reménykedve csodát várni.
Megpróbálom felébredve megkeresni még azt a kevés szépet,
Amiket számomra adhatnak még a hátralevő, előírt évek...