Sebeidet gyógyítottam,
Tenyeredbe virágot csókoltam,
Minden szépséget megmutattam,
Magamat egészen neked adtam.
S míg szorítottad a kezem,
Hittel is hitetlen
Ámulva néztél engem:
„Hát, mégis van ilyen!”
S csodává lettem,
úgy szerettem.

De egy nap Péterként megtagadtál,
„ Csak eltévedtem” –mosolyogtál.
„Amit akkor öröknek hittem,
most tudom: megtévedt volt hitem.
Akkor, akkor volt, és most a most van
Igazabbként járom utam,
nélküled!”

És Pilátusként mosod kezed:
„Az kell, aki enyém lehet-
jog szerint!
Bűn volt, hogy szerettelek!”
Júdásként elárulsz engem:
„Csak tanított, azért szerettem!”
S becsuktad az ajtód előttem.
Rám raktad keresztem,
minden perccel megfeszítesz,
de csend-szegektől meggyötörten,
mégis magasra emelem a fejem,
érted rebegem utolsó imám:

„Bocsáss meg néki, Uram!
Hisz boldog voltam!
Boldog voltam!”