Egy felüljáró tetőn
út felett járok fedőn,
lent a nagyváros megöl.

Ívelő aszfalt hida
pályaút fentjén iga,
míg tüdő füsttől nyilall.

Körbenézek le: beton.
Út, lakás, háztömb: beton.
És alig zöldek sehol.

Műanyag, fémváz s büdös
utca szürkés kosz küszöb,
sok szemét csöpp holt füvön.

Agy kabátos emberek
durva léttől bűzlenek,
mint a számos részegek.

Messze terjed borzalék,
terpeszked szét gombaként,
földszinén rongyos taréj.

Merre szem lát sorba fal
s szerte ember mocska van,
gond terített asztala.

Távolabb csúcs ködlik át
pára légből hegyszilánk,
sír felett életvirág.

Ó, de szép volna! Suhint
a kezem és város hullik!
Összetörten megcsuklik!

Eltűnik,
szél süvít…

Nő erdőség hegyig,
elborít természeti
víg virágos béke kincs.

Jő világ kert édene,
emberek szebb élete
és madárkedv éneke.