| A nagyvilág színei lassan halványulnak az egyhangú szürkeségbe, és a zöld mezők ezer fűszála egyszerre mind ugyanolyan árnyalatra vált. Az út menti öreg fák levelei álmosan hullanak alá a monoton út hamvas porába. A távolból esti harangszó hallatszik, altató dalként száll a mennyek felé, úgy búcsúztatja a nyugovóra térő napkorongot, mely elpirul a Föld eme kedves bókjától. Utolsó narancsszín sugara vígan festi színesre az égbolt felhőinek szélét, pajkosan eljátszik az arany falevelekkel, hogy aztán végső békére leljen tűzpiros ajkadon.
A kis virágoskert álomba szenderül, a növények bágyadt szomorúsággal hajtanak fejet fénylő kedvesük távozásakor, és átadják magukat az emésztő éjszaka sötét tengerének. Halk dongás töri meg a csendet: kis méh száll el mellettünk, hazafelé tart ő is, de mielőtt tovarepülne a kaptár felé, tétován meg-meg fordul: szépséged felér ezer virágéval.
Elnémul az erdő, nem dalol már a vidám kismadár, s a közelgő tél hírhozójaként csak néhány varjú krákog mérgesen az ágaskodó fák között. Fagyos mozdulatlanságba dermed az őszi levegő, nem zörgeti a száraz leveleket az esti szellő sem. Csak egy hang búg, egyetlen mézédes hang, s a madárkórusok is álmélkodva hallgatják: a te hangod.
Tücsökciripelés köszönti az első csillagot, mely halovány fényét a Földre küldi. Kíváncsian tekint körbe, vigyázón néz le ránk, féltőn figyeli lépteinket. Hamarosan újabb fénypont gyúl az égen, aztán még egy, és egy másik, míg végül ezernyi és milliónyi csillag követi merész társaik példáját. Egymás közt suttognak, együtt lesnek minket, ragyognak vidáman, boldogan. Elkapom pajkos pillantásod, szemedben megcsillan a holdkorong ezüstös fénye, s cinkos mosolyt küld felém az éj királynője.
A fák és épületek, füvek és virágok mind egyetlen hatalmas, sötét folttá mosódnak össze, ahogy az éjszaka sötét fátyla ráborul a világra. Lassan haladunk, tapogatózva a vak semmiben, láthatatlan akadályokkal dacolva. Az utolsó fénysugarak is semmivé foszlanak, ahogy felhők tolakodnak az ártatlan hold elé. Szellő támad, s kedvesen játszik éjfekete hajaddal.
Hazaérünk végre. Egy újabb fárasztó nap ért véget, keserű kínlódások és andalító, boldog órák váltak emlékké, s csak az elmúlt valóság halvány lenyomataként maradtak meg elménkben. Fáradtan dőlök el az ágyon, fejem puha párnán pihen, testem selyem takaró fedi be. Arcomon érzem érintésed: selymes bőröd lágy simogatása ad reményt a holnaphoz. Kinyitom a szemem, még egyszer utoljára, s téged látlak, ahogy kedvesen mosolyogva fekszel mellettem, hogy angyalként őrizd az álmom. Búcsúcsókot nyomok ajkadra, s lehunyt szemmel várom, hogy engem is magával ragadjon a megtisztító, megváltó édes álom.
2005. szeptember 13., 22:19 |
