Koppány madarai
(Csikvári Ernő emlékére)

„Holló (csodaszép, kéklő tollú):
elszállt. Tavaszért,
fénylő, hosszú napokért.”
 (F.I.: Töredékek)

Jöjj vissza,
ki kenyerünket etted,
jöjj vissza,
ki álmatlan hajnalokon
szemünkből ittál..!
Hulló dió koppan a tetőn,
s nem alhatunk.
Falakat rak körénk,
roskatag csendet cserepez ránk,
s csontos ujjaival
 – akárha koporsófedélen –
kapar az éj.

Hogy futottak elénk a dombok!
Hogy fordultak s jöttek utánunk,
szégyentelen tarvágásaikat, magasleseiket,
parlagjaikat sem rejtve,
rohantak felénk,
mint megannyi hűséges eb,
ki gazdát remél az érkezőkben,
dolgos kaszát, lusta délutánt,
szellősimítást a borzas erdőkön...

...s most néma mind. Mozdulatlan
állnak a csillagok alatt.
Szarvasok jönnek,
a patakon innen is hallik nyögésük...
Kísértetek járnak inni a Koppány sötét vizére.
Morgásuk áthatol mindenen: remeg a föld,
összekoccannak hideg csontjaink.

Fogatlan, néma szájak:
hallgatnak a szőlőhegy
beomlott pincéi.
Dohos sóhajuk éj-rongyba fúl.
Hol hát egy éber őrült,
ki felüvöltene e hajnali órán,
hogy mozduljanak a dombok,
riadjanak a szarvasok,
hogy ne hunyd le szemedet..?!
Üvöltsön valaki, hogy lásd,
hisz nem láthattad ezt az éjszakát..!
S most mi álljuk helyetted,
vaksi árvák, rettegésben kuporgók,
ahogy sziszegve kúszik a Koppány
a dermedt völgyben,
pikkelyző teste ívbe feszül,
felemeli zöld kígyófejét,
s gyémántszemével szemünkbe néz...

Fekszünk, hajnali csendben.
Sem élők, sem holtak.
Dió koppan a tetőn,
egér neszez az ablak alatt.
Ág roppan,
lehull egy levél.
Nyikordul a szomszéd ajtaja,
tovacsörög az úton
egy bicikli.
Hallgatjuk e hajnali zajokat:
az Idő varrogatja elvarratlan szálait,
tűje nyomán kivérzik rajtunk a hímzés:
meghaltál. Ennyi. Kész.

Távozó buszunk teleböfögi majd e tájat
a város zajával.
Ősi mozdulattal sort állnak mégis
a dombok,
elénk jönnek, futnak felénk,
lemaradnak,
megfordulnak,
néznek utánunk.
Kígyófejével
búcsút int a Koppány,
s madarai szárnyra kapva
szemünkre szállnak...

Velünk jössz hát,
ki kenyerünket etted,
s álmatlan hajnalokon
szemünkből ittál..!
Ott mosolyogsz,
dombjaid felett,
melyek jönnek utánunk,
s nem hagynak el
soha már.

(Koppányszántó-Szeged, 2005. szeptember)