Állati

Az ősrengeteg erdő forgatagában majmok ugrándoztak. A sűrű növésű, vastag törzsű fákra zöld indafonadékok tekeredtek, amelyek a cserjeszint dúslevelű bozótosaiba vesztek. Az ágak meg-megrezzentek, ahogy acélos izomzatú ragadozók surrantak keresztben alattuk halk léptekkel lopózva mit sem sejtő áldozataik felé, és amint vidám füttyögéssel cirádázó énekesmadarak telepedtek meg kecses billegéssel rajtuk.
A majomhorda tomboló visongás kísérte visongással vonult fáról fára tovaugrándozva kedvenc élelemlelőhelye felé, egy az ősvadon mélyében feltárulkozó, gyümölcsfákkal övezett, málnabokrokkal beterített, gombatelepeket is eltartó, napfényes tisztásra, ahol meggyőződve a biztonságról, örvénylő, barna forgatagként rontottak a vigyorgó testek az ínycsiklandozó termésekre.
A legszebb, legízletesebb falatokért kutatva egyikük egy bokor tövében, hegyes tüskékkel meredező ágak kosarában megpillantott egy gyönyörűséges gombafejet, mégsem rontott neki az akadály szétmarcangolásának puszta, sebezhető tenyérrel Valamiféle sugallatra körbenézett és keresett egy éles sziklaszilánkot, amivel akár egy késpengével, ketté hasíthatta az útját álló ágbogokat. Munkálkodását siker koronázta: megkaparinthatta a kiszemelt kalapot. Örömében a majmok lihegő makogását hallatta.
-Hühühü! Hoho-hühü-momo-haha-hühü-bibi-lislis-hühü! – majd a bokor tetején szúrt ki egy óriási málnaszemet. Felegyenesedett, hogy elérje a magasban ingadozó gyümölcsöt, miközben folytatta az örömteli visongást. –Hühü-hoho-momo-hühü-ere-hühü-tus-tus! – a többi majom megdöbbenve figyelte haladószellemű társát, aki egyenes tartással pillantott le addigi ismerősei csodálkozásra nyílt szemeibe, aztán megszólalt rekedtesből tisztacsengésűre váltó hangon.
-Ostoba csürhe! Én homo sapiens vagyok! – ismeretlen rezgésű hanghordozását hallva a majmok ijedten rebbentek szét, hogy ezután a környező fák koronáiból kíváncsian pislogjanak alá az új lényre.
Így született meg egy pillanat isteni szikrájából a világ alapvető két nézőpontja az emberi és az állati felbomlasztva a kezdeti természet meseszépen harmonikus összhangját. A két lényeges csoportosulás között pedig máig tartó ellentmondásos kapcsolat bontakozott ki: az emberek az állatokat tartják alacsonyabb rendűnek, az állatok az embereket.
Az utóbbi tétel érdemelhet még néhány szót, hiszen az emberi álláspontot emberként jól ismerjük. Azonban mivel magyarázzuk azokat az egyszerű tényeket, hogy például az ókori Egyiptomban a macska szent állat volt, a kutyákat az ember legjobb barátjának nevezzük, a lovakat némi munkáért cserébe ellátjuk, vagy hogy a tehén mind a mai napig tiszteletnek örvend Indiában? Tulajdonképpen, végigtekintve az ismert történelmünkön, ki járt vajon jobban az évezredek során, az ember vagy az állat? Tagadhatatlan, kipusztult pár faj, viszont lényeges veszély csupán az utóbbi évtizedekben fenyegeti az eddig mindent diplomatikusan átvészelő állatseregletet.
Ha emiatt fellázadnak az állatok, vajon ki kerül ki győztesen a háborúból bebizonyítva hangoztatott fölényét?