lehet, hogy romhányi jobban csinálta a rókával, meg a hollóval, de azért én is megpróbálkoznék...
a kismalac és a farkasok
téma
egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kismalac. ez a kismalac az erdõ közepén lakott egy kisebb fajta házikóban. egy télen, egy igen hideg télen esett meg az eset, hogy egyik este kopogtattak.
-ki az?-kérdezi a kismalac.
-én vagyok az, a farkas.
-mit akarsz?
-meg szeretnék melegedni nálad, mert itt nagyon hideg van, reggelre megfagyok.
-nem engedlek be, mert megeszel - felelte igen bölcsen és lényegrelátóan a kismalac, mivel õ egy igen eszes kismalac volt.
-akkor legalább a farkamat hadd dugjam be.
-na jó, azt lehet.
a kismalac résnyire nyitotta az ajtót, a farkas pedig bedugta a farkát. szegény kismalac nem nagyon evett már vagy tizenkét órája, így hát feltett egy kondér vizet melegedni, gondolta fõz magának egy finom levest. hát, a farkas csak nem tudott így átmelegedni, ezért újra szólt a kismalacnak.
-kismalac, nem tudnád beengedni a hátsó lábaimat is?
-na jó, hát esetleg - válaszolta a kismalac és nem minden gyanú nélkül, de beeresztette a farkas hátsó lábait is.
elkezdett forrni a kondérban a víz, tett bele egy kis makkot, mert ez volt a kedvenc ennivalója. tett hozzá persze fûszereket is, némi lóherét és egy kis pitypangot is.
a farkas viszont még mindig nagyon fázott, a dereka majd megfagyott, ami nem lett volna olyan jó móka számára, mivel ott helyezkedtek el a létfontosságú belsõ szervei.
-kismalac, kérlek ereszd be a törzsemet is, mert vajmi kevés ahhoz a két hátsó lábam és a farkam melegsége, hogy reggelig életben maradjak.
-rendben van, farkas, de ne kérj tõlem többet, mert félek, hogy megeszel - mondta a kismalac és beengedte a farkast az elülsõ lábaiig. megkevergette a leveskéjét, szedett magának egy kis tányérral, hogy végre megvacsorázzon, mert nagyon éhes volt még mindig.
a farkas közben kezdett melegedni, és mivel õ sem evett már vagy húsz perce semmit, elhatározta, hogy valamilyen fondorlattal bejut a kismalachoz, és megeszi, mert neki bizony a kismalacok voltak a kedvenc táplálékai egy kis makklevessel leöblítve.
-kismalac, légy szíves, ereszd be a mellsõ lábaimat is, mert nagyon fázik mind a kettõ.
-nem eresztem be, mert életben maradsz így is reggelig, és ha mégis beereszteném, attól tartok, hogy belököd az ajtót, és megeszel.
-nem eszlek meg, mert ma már ettem egy csomót, de ha mégsem ereszted be, akkor lefagynak reggelre, nem fogok tudni vadászni, és éhenhalok.
kismalac vívódva bár, de azért megengedte, hogy betolja a farkas a két mellsõ lábát is. ekkor fogta magát, és a tüzifák mellõl felvett egy erõs vászonzsákot, letette a farkas mögé, de úgy, hogy kitámasztotta egy bottal, ha esetleg mégiscsak rá akarna ugrani a farkas, inkább abba ugorjon bele.
a farkas nem akarta eljátszani a kismalac bizalmát, ezért nem ugrott rá, bár úgy tervezte eredetileg. várt egy kis ideig.
-kismalac, engedd be a fejemet is, nagyon fázik az is. ott vannak a szemeim, amik, ha összefagynak, akkor nem fogom látni az áldozataimat, és az orrom, hogy ki tudjam szimatolni õket.
-nem engedlek be, mert tényleg megeszel - felelte a kismalac, és keresett egy megfelelõen erõs cukorspárgát, meg egy jó vastag kendõt.
-nem foglak megenni, ígérem, egy ujjal sem nyúlok hozzád, mondtam, különben sem vagyok éhes, annyit ettem ma már, hogy egy falattal se fér belém több.
-na jó - egyezett bele a kismalac.
kinyitotta az ajtót, a farkas beugrott a zsákba, és a kismalac bekötötte a zsák száját az erõs cukorspárgával. a farkas hirtelen azt se tudta, mi van, olyan hirtelen történt az egész. a kismalac fogta a kendõt, meg a maradék levest, ami még eléggé forró volt, és a farkasra öntötte. aztán kivonszolta a zsákot a frissen hullott hóra a farakás mögé.
szegény farkas sokáig ordított, összeégett a forró levestõl mindene, szinte az összes szõre kihullott. végül mégis kirágta magát a zsákból, és haza vonszolta magát.
másnap reggel a kismalac vidáman ébredt, kiment elvégezni a napi teendõit, páldául fát vágni, meg havat söpörni. amint odakint tevékenykedig, hát látja ám, hogy közeledik feléje az erdõbõl valami nagyon gyorsan. gondolta, nem lehet túl barátságos szándéka ennek a valaminek, így felmászott a kertjében lévõ legmagasabb fára.
amikor megérkezett akkor látta, a farkas az, további kilencvenkilenc társával, akik bosszút akarnak állni. keresték a farkasok mindenütt, betörtek a házába, felforgatták a farakás, az egész kertet, de csak nem találták meg. a kopasz farkas, akire elõzõ este ráborította a levest, felmászott a tetõre, hogy benézzen a kéménybe, de mivel ott se volt, az égre emelte tekintetét, hátha válaszd ad neki, adott is, mivel meglátta a fa tetején kuporogni a kismalacot. szólt a társainak is, de mivel egyikük sem tudott fára mászni, arra jutottak, egymás hátára állva fogják leszedni onnan a kismalacot. így is lett, legalulra a kopasz került, mivel õ némileg tartott a kismalactól. a kismalac tanakodott, mitévõ lehetne, mert igen erõsen élt benne az egészséges életösztön. mikor aztán a legutolsó kezdett mászni fölfelé, hirtelen elkiáltotta magát, hogy forró vizet a kopaszra! mire a kopasznak eszébe jutottak kellemetlen emlékei, kiugrott a társai alól, és menekülõre fogta a dolgot. a társai pedig szanaszét hullottak a hóba. mikor úgy érezték, talpra tudnak állni az esés okozta sokkból kifolyólag, mindannyian hazamentek, a kopaszt pedig soha senki nem látta többé.
a kismalacot pedig békén hagyta az összes ragadozó. békés öregkorban hunyt el, természetes halállal...
egyes változat
egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kismalac. ez a kismalac nagyon vicces kismalac volt. mellesleg az erdõ közepén llakott, egy tisztáson, egy kis, komfort nélküli kicsi házban, mert örökös viccelõdésbõl bizony nem nagyon lehet megélni, még az erdõ közepén sem. egyik téli hideg este, mikor már készülõdött elaludni a kismalac, hallja, hogy kopogtatnak az ajtón. nem tudta elképzelni sem, ki lehet az, és különben is, már nagyon késõ volt, nem akart semmiféle vendéget fogadni, ezért így szólt:
-ha a farkashúsos pizzámat hozta, akkor tegye a küszöbre, és írja a számlámhoz, egyébként nem vagyok itthon! - ezzel lefeküdt aludni.
másnapra az összes farkas átköltözött egy másik erdõbe.
kettes változat
egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kismalac, aki a nagyvárosból kiköltözött egy kis tisztásra az erdõ közepébe. elege volt a nagyvárosi forgatagból, és mivel roppantul optimista volt, remélte felüdíti majd a vidék. elsõ napja igen fárasztóan telt, nem szokott még hozzá a kerti munkához, viszont meglátogatta egy-két erdei szomszédja, akik nagyon kedvesen viselkedtek vele, segítettek eligazodni az erdõben, és megígérték, hogy másnap is segíteni fognak majd. este felé, mikor épp a vacsoráját fogyasztotta békésen a kismalac, hallja ám, hogy kopognak. gondolta, valamelyik kedves szomszédja az, hát majd megosztja vele a vacsoráját, úgyis egy kicsit sokat fõzött.
másnap reggel az "ordas" ingatlanügynökség újra elkezdte árulni a házat...
hármas változat
hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy városlakó kismalac, akit akkut depresszióval kezelt a pszihológusa. mivel a doki nem nagyon tudott több gyógymódot kitalálni a kismalac depressziójának kezelésére, elküldte vidékre egy évre, addig se õt fárasztja legalább. ki is költözött a kismalac, egész nap nem mozdult ki a bérházból, amit kikölcsönzött. na jó, egyszer kiment körülnézni, milyen is az az erdõ, de mivel hideg volt, egy csomó szomszéd zargatta, és különben is ugyanolyan volt, mint a város, csak egy kicsit több fával, meg a megszokott szmogot se érezte, a házba zárkózott inkább. estefelé, mikor épp a gerendát nézegette a feje fölött, és a fal repedéseit, meg a pókhálót a sarokban, kopogtattak az ajtaján. már megint egy bibliaügynök... gondolta malacunk, majd kiugrott a csukott ablakon a harmadik emeletrõl. a farkas, lerohant hozzá az ajtó elõl.
-hogy van uram? - kérdezte aggódva.
-egész jól - felelte a malac a földön fekve. - talán egy kicsit szaggat a bal fülcimpám - tette hozzá melankolikusan.
-meg vagyok nyugodva... - sóhajtott a farkas, majd elõvett az öltönye belsõ zsebébõl egy kétkötetes könyvet - ha már így áll a dolog, nem parancsol egy bibliát? kedvezményesen megszámítom...
hármaspera változat
egyszer volt egy kiserdõ egy kis tisztással. a kiserdõ elöljárója úgy határozott, hogy a tisztásra épít egy sokemeletes bérházat, hogy odacsábítson a városból néhány fizetõvendéget a kiserdõ gazdasági fellendítése érdekében. eléggé sokan be is költöztek arra a tisztásocskára a városból, mert akkoriban stikkes volt vidékre költözni csak úgy, minden különösebb értelmes indok nélkül. persze elhívták magukhoz a régi szomszédaikat vendégségbe néha, hogy büszkélkedhessenek a vidéki lakásukkal, és a szomszédokat ette is a feketefene, hogy jó levegõ, meg szép kilátás, meg minden, váó! de azért mégis, a vidék, az vidék, tele egy csomó paraszt bunkóval, a város, meg város jó közlekedéssel, utcánként három hiperszupermarkettel. azok, akik kiköltöztek, viszont egy idõ után szinte semmi különbséget nem vettek észre a vidék meg a város között, mivel a vidékbõl csak annyit láttak, amennyit munka után, lefekvés elõtt láthattak, vagyis kábé a közvilágítási lámpákat és a fákat. talán azt tekintették a legjelentõsebb különbségnek, hogy negyvenöt perccel korábban kellett kelniük reggelente. szóval ebbe az átlagos kis vidéki házikóban történt egy reggel a következõ eset. kopogtatnak.
-nem veszek semmit, fõleg nem bibliát!
-de én nem bibliaügynök vagyok...
-hát akkor ki az? - kérdezi odabentrõl kismalac, az egyik legrégebbi lakó.
-csak én, a farkas - feleli a farkas.
-és mit akarsz, farkas? - kérdezi gyanakvóan kismalac.
-fõleg megenni...
-ez biztos?
-a lehetõ legnagyobb teljességgel biztos.
-de csak azért kérdezem, mert én nem nagyon szeretem ám a bibliaárus ügynököket...
-de én nem árulok bibliát.
-szóval meg szeretne enni...
-igen.
-és én ezt higgyem is el? tudja milyen nehéz mostanában tisztességes munkát találni? egy felmérés szerint emiatt a társadalom 85%-a bibliaárus ügynöknek megy. és én még ezek után higgyek is magának?
-igen. de nem engedne be esetleg, már kezdek éhes lenni, a szomszédai is bibliaügynöknek néztek.
-egészen biztosan nem akar majd bibliát eladni, ha kinyitom az ajtót?
-ugyan már, ne szórakozzon velem! még olvasni se tudok! engedjen be, és kész! különben magára töröm az ajtót!
-nana, azt azért már mégse!
-hát akkor nyissa ki végre! a vérét akarom!
-na jó... - kismalac kinyitja az ajtót. a farkas illedelmesen belép, leveszi a kalapját, meghajol, megtörli a cipõjét, becsukja maga mögött az ajtót.
-nos, ha már itt tartunk, nem venne esetleg egy-két bibliát? kitûnõ támaszték lehet a mosógép alá...
(in memoriam galla miklós...)
négyes változat
egyszer volt, egyszer meg nem, de aztán megint és így tovább, egy kislány, akinek sajna csak piros ruhái voltak, mert az anyukája állandóan dolgozott, és az apukája mosott otthon, megjegyzem nem túl sok sikerrel. mivel még alsó tagozatos volt, az iskolatársai elnevezték piroskának (a ruháiból kifolyólag), mert a gyerekek alsó tagozatban még kegyetlenek és szókimondóak. szóval volt ez a lány, akinek állandóan dolgozott az anyukája. emiatt õ volt kénytelen elmenni meglátogatni szegény öreg nagymamáját (aki mellesleg cukros volt és szobahõmérsékleten kötött, de ez nem tartozik a témához), minden hónap másodikán. vitt neki minden jót, egy kis vörösbort, kis husit és répát, fonalat, no meg jó sok diabetikus desszertet. ment, ment az erdõben, látta a szép réteket, és azon gondolkozott, hogy szívesen megállna virágot is szedni a nagymamájának, viszont az apukája a lelkére kötötte, nehogy megálljon bárhol is, mert akkor eltéved, és felfalják az erdõben megbúvó szörnyetegek, fõleg, ha sötétedés után mászkál. vagy csak egyszerûen megerõszakolják, bár piroskának sejtelme sem volt arról, mit jelent ez a kifejezés. miközben mendegélt a rét szélén, vigyázva, nehogy egy pillanatra is megálljon, azon kapta magát, hogy elfogyott hirtelen a rét, és halványlila gõze sem volt arról, hol is van abban az iszonyatosan nagy erdõben. gondolta keres egy ösvényt és elindul rajta, úgyis minden út rómába vezet, õ meg világéletében úgyis világot akart látni. róma pedig biztos szép hely, mást nem, végre lát majd igazi oroszlánt. vagy tevét. nem volt biztos benne melyik állat is õshonos ott, de remélte, majd a bennszülöttek útbaigazítják. a nagymamája mindig is társadalmilag elismert személy volt, úgy gondolta nincs a világon olyan hely, ahol ne ismernék, ne tudnák hol lakik. szürkületre elért egy kis tisztásra, aminek a közepén takaros ház álldogált. piroska kezdett aggódni a sötétedés, meg a szörnyetegek miatt. õ ugyan nem hitt bennük, de az apukája megmutatta azt a szörnyû heget, amit kisebb korában egy szörnyeteg ejtett rajta, mikor eltévedt az erdõben közel annyi idõs korában, mint most piroska. igaz, az a heg igen hasonlított egy vakbél mûtét helyére, viszont az apukája nem egy hazudós fajta. egy szó, mint száz, ott tartottam valahol a történetben, hogy piroska talált egy házat, és elkezdett szürkülni. gondolta, bekopogtat, hátha meghúzódhat odabent, míg elül a sötét, és folytathatja útját, vagy esetleg talál bent valakit, aki nem fél a szörnyektõl, megvédi, elkíséri a nagymamájához. odament az ajtóhoz, bekopogott. bentrõl egy magas és egy mély öblös férfihang felelt, miszerint bemehet.
mikor belép, mit lát, mit nem, egy malacot és egy farkast, amint épp ülnek a konyhában, az étkezõasztalnál. kártyáztak.
-igyál egy sört, van bõven, ha szomjas vagy - mondta fel sem pillantva lapjaiból a farkas.
-de én még csak alsós vagyok... - mondta megszeppenve piroska.
-ugyan! már több száz éve mesélnek minket egyfolytában, az ember többszáz éves korában csak nem törõdik azzal, hogy még mindig csak alsós! egészen nyugodtan ihatsz egy sört! - piroska még mindig csak állt. - na ne csináld már...!
-na jó, fiúkák, mi ez a lazaság? - kérdezte piros némileg oldottabban, egy üveggel a kezében, cigarettát kotorászva szoknyácskája hajtásában. letette a bort az asztalra, kismalac pedig osztott neki is.
-kell egy kis kikapcsolódás néhanapján mindenkinek, nem?
ötös változat
volt egyszer egy reggel. ezen a reggelen sok minden történt, például kis hajnalka, másodikos gimnazista rájött, hogy a szülei nemi életet élnek és valószínûleg õ is ennek folyamán jött létre, párizsban egy nõnek a kalapjára esett egy még úgyszólván élõ béka, amirõl sokáig azt gondolták, hogy egy esõfelleggel jött valahonnan a kárpátmedencébõl még ebihal korából, pedig csak egy béna gólya ejtette ki a csõrébõl, valahol németországban egy lány felszállt egy mentõautóra, és nem sokkal késõbb nyert ruletten 100 márkát... még folytathatnám a sort, de többek között egy nem túl sûrû erdõben felkelt az ágyából egy bizonyos kismalac, és elvégezte napi tornagyakorlatait kint a kunyhója mellett a havon, egy szál hanyagul felöltött törülközõben hogy fitt és egészséges maradjon, és ha eljön az ideje, neki lehessenek a legstrapabíróbb kölykei az egész nemzetségében, ami nem is tûnt annyira egyszerû feladatnak, ugyanis az unokabátyja sokkalta fittebb és egészségesebb volt nála, persze ette emiatt a sárga irígység. miközben felült, guggolt, fekvõtámaszozott, meg egy csomó olyan gyakorlatot végzett, aminek nemhogy kiejteni, de leírni se tudnám a nevét megfelelõ karakterek hiányában, átgondolta a tegnapi napját. szokványos kis nap volt, talán kivéve a vacsoraidõt, amikor is meglátogatta egy félig átfagyott farkas, akit késõbb leforázzot, és valamilyen isteni indíttatásból következõen futni hagyott. egyszer csak észrevette, hogy az erdõ irányából hóförgeteg közelít. abbahagyta reggeli testedzését, felállt, és meresztette a szemeit, hogy jobban lásson, hiába, no. õ se volt már a régi, nem látta két kilóméterrõl a katicákat a szénaboglyában sem már egy jó ideje. látta ám, hogy egy egész farkascsorda közelít. gondolta, a tegnapi farkas jött a társaival, hogy bosszút álljon a tegnap történtekért, amit nem nagyon értett, hiszen végülis életben hagyta ahelyett, hogy péppé verte volna. így is jó, mondta magában, és egy ádáz félmosoly kíséretében elkezdett futni a farkascsorda irányába.
következõ tavasszal annyi szép növény nõtt a kismalac háza elõtt a tisztáson, hogy hozzáment feleségül a legszebb malaclány a másik erdõbõl, és sok kicsi kismalacot nemzettek együtt, továbbá nyitottak egy jól menõ kertészetet.
mikor aztán a humusz elfogyott, a virágok elhervadtak, a malaclány elköltözött a kismalactól, majd összeköltözött a kismalac unokabátyjának a feleségével, vele nevelve tovább a kicsike kismalackákat...
hatos változat
kismalac késõn kelt, mint mindig, ha erõt vett rajta mániás depressziója. kipislantott a fejére húzott takaró alól, kinyúlt, a páros ujjú kis patácskájával félresöpörte az éjjeliszekrényen felejtett szétsírt papírzsebkendõket. este hat óra volt. semmi másra nem maradt ideje, minthogy fõzzön valamit, és megegye, egyedül, mint annyi éve már. a párnája alá nyúlt, elõvette az elõzõ nap félig elszívott cigarettája maradványát és rágyújtott. kitette a két hátsó lábát az ágyából, a szétszórt romantikus lányregények és romanák között elõkutatta mamuszainak foszlányait, beléjük bújt, majd elindította a kedvenc zenéjét. különbözõ hozzávalókat keresett a konyhában, tett a tûzre egy kis gyümölcsöt párolódni, elkezdte gyúrni a pizza tésztáját. mindeközben a custom blue ritmusára sírt, és egy olyan férfiról álmodozott, aki végre nem hagyja ott, szereti a fõztjét, néha kirándul vele, és csinál neki egy-két csemetét. idõnként félhangosan meg is kérdezte magától, hogy mi értelme, meg ilyeneket.
egyszer csak kopogtattak az ajtaján, ami merõben szokatlannak tûnt a számára. megkérdezte, ki az.
-csak egy vándor, aki élelmet szeretne, és némi szeretetteljes vendéglátást a tûzhely mellett - hangzott odakintrõl a felelet. kismalac beengedte a vándort, aki illedelmesen leült, megette azt, amit adott neki a kismalac, a végén elkérte a receptet, megjegyezte, milyen jó a zene, és beszélgettek hajnalig. hajnalban aztán a kismalac és a vándor elindult jamaicára, ahol békésen éldegéltek, custom bluet hallgattak, néha megkérdezték egymástól, mi értelme, meg miért, meg ilyesmiket, és együtt nevelték nem túl szép, viszont annál életképtelenebb csemetéiket.
húsz évvel késõbb, mikor a csuklya végre lekerült a vándorról (ugyanis szent fogadalmat tett, hogy csak halálakor vehetik le róla), kiderült, hogy az a farkas volt, aki vegetáriánus lett, és emiatt elkergették az erdõben lévõ csordából... szegény kismalac rájött élete jópár nagy kérdésének a válaszára, és a roppant súly alatt gutaütést kapott, minek folyományaként követte szerelmét az örök zöldmezõkre...
hetes változat
még a régi szép békaidõkben törtnént a következõ kis eset, amit itt most elmondok önöknek. amikor még nem kellettek milliók a lakásépítéshez, sem huszonhatezerféle különleges engedély, esetleg befolyásos kapcsolat, egy kismalac megépítette élete elsõ házát, egy tisztáson, egy erdõ közepében. rakott bele mindent, mi szem-szájnak ingere: összkomfortot, angolvécét, faliszõnyegeket, mindenféle érdekes, ámde használhatatlan dolgot. mégis, mikor végigtekintett élete eddigi legnagyobb szabású mûvén, elfogta a kétely, hogy talán mégis hiányzik a szép kis házikóból valami.
azon a bizonyos éjszakán is ezen gondolkozott, amikor élete egyik legjelentõsebb fordulópontjához érkezett. bár ezt akkor még nem tudta... azon a bizonyos éjszakán legelõször is kopogtattak.
-ki az? - kérdezte a merengéseibõl felriasztott kismalac.
-csak én, a farkas - hallatszott odakintrõl egy vékony, átfagyott hang.
-mit akarsz? tudod, hogy nincs apróm! - fortyant fel a kismalac, mert mióta meghalt a nagymamája mindenki hozzájárt kölcsönökért.
-nem, nem pénz kell, csak meg szeretnék melegedni...
-no, hát akkor várj néhány percet, rögtön megmelegedhetsz - felelt a kismalac, és feltett a (szintén a nagymamájától örökölt) strapabíró kis cserépkályhára egy kondér vizet. néhány perc alatt el is érte a forrást, mint azt gondolta a kismalac, fogta a kondért, csak úgy puszta csülökkel, mert õ is strapabíró kismalac volt ám, kinyitotta az ajtót a könyökével, és szegény didergõ farkasra borította a kondér tartalmát. a farkas nyüszítve, szenvedve, számos égési sérülést szerezve eliszkolt a kismalac durva, érces röhögésének kíséretében.
ezután a kismalac, mint aki jól végezte dolgát, megvacsorázott (természetesen vidéki látogatásai során beszerzett töpörtyûbõl és lókolbászból, jófajta házipálinka kíséretében, csak hogy ne unatkozzon a lókolbász a töpörtyûvel), majd lefeküdt aludni.
másnap reggel, mikor már az egész történést el is felejtette, csak kínzó fejfájása emlékeztette a tegnapra, kiment a hóba fát vágni. megjelent elõtte egy csillogó fénnyel övezett lény, akit talán farkasnak mondott volna, ha nem lettek volna nagy, fehér pillangószárnyai, és nem lett volna ugyancsak fehér, hosszú tüllruha. a farkasnak látszó lény összetette kezeit, mintegy köszöntésképpen, majd meghajolt mellé, ugyancsak köszöntésképpen.
-üdvözöllek, kismalac - szólott a farkasnak tûnõ lény, miközben a kismalac csak állt, magához szorítva a baltáját, az egyetlen realitást ebben a fejére fordult világban. - tegnap leforráztál egy szegény, szerencsétlen farkast, aki még azon este meghalt, pedig tényleg csupán a naiv jószándék és a fagyhalál elõl való menekülés által vezérelve kopogott be hozzád. egyáltalán nem akart bántani, te viszont megölted õt. ezért bûnhõdnöd kell! - dörögte a fasrkasnak tûnõ lény.
aztán a kismalac egyetlen hirtelen mozdulattal, mielõtt beteljesedhetett volna rajta a lény bosszúja, meglendítette a baltát, félig kettéhasítva a lény fejét, mellkasát, hasát és ágyékát. a lény szinte azon nyomban elhalálozott...
késõbb a kismalac elhívta a vidéki barátait vendégségbe a tisztására. a vidéki barátai hoztak némi szalonnát, lókolbászt, és pálinkát, a kismalac meg mellét dagasztva büszkélkedett a földön elterûlõ hófehér szõrû farkasszõnyeggel, a szép, fehér, új függönyökkel, ezerszer is elmesélve azon este a beszerzésük történetét.
igen, gondolta még az este valamikor, már tényleg nem hiányzik semmi...
folyt. köv.... |
