Kedves álmomban szereplő lovagom!

Elképzellek. Minden alkalommal, mikor behunyom a szemem, megjelensz előttem. Ugyan az a kék póló van rajtad és az a sötét nadrág. Néha, mikor több időm van, azt is megfigyelem, hogyan babrálsz a cipőddel. Tudtad, hogy amikor ideges vagy, vagy zavarba jössz, egyik lábadat a másikhoz dörzsölöd?

Igen, valahogy így- most megmutattam. A jobb lábfejedet a bal bokádhoz. Olyan kedves kis mozdulat, egészen beleszerettem.

Aztán rám tekintesz, és én hebegve-habogva bámulóm gyönyörű, zöld szemed. Egyszer azt olvastam, hogy „boci szemű”. Valamilyen irodalmi könyvben volt és anyus csak legyintett, hogy: „Ehj már! Olyan nem is létezik.” De én tudom, hogy igen, mert neked pont olyan van.

A hajad néha az arcodba lóg. De én nem bánom. Oda vagyok a kósza kis hajszálakért. És a tieid mindig felvidítanak. Jókedvűek, kacérkodnak, incselkednek egymással. Árnyalatra sokkal világosabb, mint az enyém. Afféle méz-szőke, mint amilyenre mindig is vágytam.

Tudod, úgy képzelem, hogy sokat beszélgetünk, és soha nem tudunk betelni egymás szavával. Minél több dolgot tudok meg Rólad, annál inkább kedvellek.

Kedves lovagom!

Nagyon tetszik az, hogy Linának hívsz. Még senki nem szólított így. Egyedi név, és igen becsülöm, mivel Tőled kaptam. Titokban bele is írtam ezt a nevet a naplómba. Egy egész lapon keresztül csak ezt firkáltam, olyan jól esett ismételgetni. De el ne mondd senkinek, mert szerintem butaságnak tartanák, és tudom, hogy Te is mosolyogsz rajta.

Aztán egy kicsit el is szégyelltem magam, mert én még meg sem kérdeztem, hogy hogyan szólíthatlak. Erre a nagyi megszidna: „Ejnye-bejnye, rendetlen kislány vagy.” (S tudod, igaza lenne, bár ő még igencsak hisz ezekben az apróságokban. Amikor még fiatal volt, komoly illemszabályok kötötték meg az udvarlás menetét, módját- legalábbis mindig ezt mondja.)

Minden esetre már van néhány formálódó ötletem a nevedre, de mielőtt határozok, szeretném mindegyiket végig próbálgatni.

Mert, ha hat a szó varázsa, nyelvem vágya könnyebben dönti majd el, melyiket akarja magáévá tenni.

Kedves Szid!(ez a név bizonyult a legtökéletesebbnek)

Nagyon szép történetet meséltél. Őszintén szólva, soha nem gondoltam volna, hogy veled ilyenek is megestek. Mikor hallgattam, azt kívántam bárcsak ott lehettem volna én is. Hiszen vannak pillanatok, mikor nem jó egyedül sírni.

Tudod, sokáig gondolkoztam az eseten, és arra a következtetésre jutottam, hogy a többiek tévedtek.

Az alázat az értékek legnemesebbike. Igazán sok erőt követel, kitartást és jellemet. Lázadni könnyű. Bármelyik ember megteszi. Ellent mond mindenki, aki nem képes tűri. De Te azon emberek közé tartozol, akit meg kell becsülni. Örülök, hogy ilyen kiváló természeted van.

Képzeld! Két nappal ezelőtt, szombaton kimentem az erdőbe. Gyakran megteszem azt a kellemes kis utat a vízesésig, de most rettentően hosszúnak és magányosnak tetszett. Mire odaértem, már lemenőben volt a Nap. Csodálatos fényjátékkal kápráztatott el az ég, és e elbűvölő táj-harmóniában nem volt, kivel megosszam az élményt.

Hiányoztál. Bár képzeletben sikerült megjelenítenem Téged.

Drága Szidem!

Ma egy hete, hogy a képzeletemben alakot öltöttél. Gondolatban, azóta töltögetem tele a lelked élettel.

Épp a leckém fölé görnyedek, de valójában Rólad ábrándozok. Nem köt le a számtan. Csupa földhöz ragadt csacskaság, mi élesíti a logikát, de lehet magyarázni a szerelmet ésszel? …Akkor meg minek e kín?

Persze, mindezt a tanáraimnak nem mondhatom, tehát bőszen tanulok. Legalábbis, néhány órára elhitetem magammal, hogy képes vagyok Nélküled gondolkozni. De megsúgom a valóságot. (Most elképzelem, amint apró kézzel füled mellé tölcsért formálok, és szégyellős hangon ezt mondom: ) Nem tudlak már kivetni magamból. És nem is akarlak.

Ilyenkor azt álmodom, hogy együtt sétálunk. Te fogod a kezem, puhán, finoman. A tenyered meleg, és biztonságos. Úgy képzelem, hogy sohasem engedsz el.

Édes Szid!

Ma találkoztam Veled. Igen. Veled. Csakis Te lehettél.

Igaz, nem Szidnek hívnak, de nem számít. És az elképzelt méz-szőke hajad valójában fekete. Ébenfekete. A smaragd, boci szemed pedig barna. Ha nem ismernélek már olyan jól, azt mondanám: átlagos. Azonban ezzel nem mondanék igazat. Nekem ugyanis, gyönyörű.

Ott ültél a sarki kávézóban, az ablak melletti asztalnál, egyedül.

Én a barátnőim gyűrűjében vonultam az utcán. Éppen valamelyik óráról beszéltem, mikor megláttalak. Felnéztél a csésze mögül. Te is észre vettél. Ha nem húznak a barátnőim tovább, ott maradok mint egy szobor.

De valamit nálad hagytam. Te is kellett, hogy érezd, mert később még egyszer összetalálkoztunk, és az arcodon felvillanó mosoly visszaadta azt, amit elvesztettem. Odajöttél hozzám, és beszélni kezdtél. Édes hangod volt. Varázslatos dallamát órákig is elhallgattam volna. De az idő a szerelmesek nagy ellensége. Korlátozó hatalma azonban véges: Csütörtökön, újra találkozunk.