Ropognak a rozsdás levelek tavasszal is még mindig fagyos telek után ugyanúgy, mint amikor a fák könnyezték őket bután, s tavaszi erdő öleli a nőket.  Az erdő alján zöld moha, zöld füvek mezeje terül, fenn tölgyek lombjában csicsergés derül, madárcsicsergés, rigófütty, ennyi, ami áttöri az abszolút csendet. Szűrt fény hasal a fűben, élvezi a rendet, melyet fenn nem lel, mélység és faág támasza ellentétében. Bennem lel a nyugalom örök hont végre, ha szárnyal fel az kék, végtelen égre a bánat. Ott lelem a fámat, hol nem látom a mámat, s csókolja számat ezer tündér ajka, ezer tündér ajka pezseg ajkamon, bár örök lenne e zöldellő alkalom ezen a fehér hajnalon. Sétálok benned. Ropog alattam minden aranybarna levél. utam elé nézek, s látom az arany, őszi levelek ösvényét magam előtt, beragyog. Dalt idézek, s ajkam értelmetlen, vagy legalábbis érthetetlen mondatot gagyog, mert aranyösvényt öleli a zöld moha szőtte szőnyeg. Melyen szűrt fény, fák szűrte, erdei fény fekszik, hasal, enyeleg, simul a földre a földdel, szűrt fény zöldell, zöld napsugár csókolja  madarak nászát, bús szívem gyászát. Ledöfi a táj minden fájdalmam, aranyba önti nyugalmam... Ámde utam végéhez érvén látom immáron olcsó áron kapható városi neszek hullámos tömegét, elveszek, a liget zár... visszavár, talán... a liget, sziget a tenger viharverte hullámos talaja felett, gyönyört táplálva, lépkedve állva, magasan szállva, árva sziget, még lárva, de majd, ha kifejlik, a tenger kiszárad, és örök, végtelen sziget lesz újra a liget. Kontinenssé nőve ki magát, és nem lesz víz, mert mi leszünk a vizek, nem lesz íz, mert mi leszünk az édes, a keserű, az ének, a hegedű a csendben. Be szép lesz, ha erdei nesz lesz csak, ami döfi az abszolút csendet csendben...