Utazok a vonaton, mint minden szürke hétköznap,
Fölszálltál, s én szótlanul bámultalak.
A szõke tincseid, duzzadt ajkaid vonalát
Csodáltam, mint egy újszülött kisbabát!
Megfogadtam, hogy megszólítalak.
Hiába próbáltam, a torkomon elakadtak a szavak.
Csak néztelek tovább némán, csendesen,
Testemben szétáradt egy furcsa érzés, elgyengültem.
Nem tudtam megmozdulni, lebéklyózott a szépséged.
S most ordítanék, hogy észrevegyél,
Lásd, nem csak egy vagyok a tömegbõl!
De csak egy halk sóhajra futja az erõmbõl.
Épp legyõzném a félelmemet, az akadályok sorát,
Hogy némi beszélgetés után, megtapasztalhassam szád finom csókját.
De te elindulsz, ellenkezõ irányba, mint ahova én tartok,
Meg kell hogy állítsalak, vagy rajtam marad a szörnyû átok!
Még egyszer meg kell próbálnom, hogy megszerezzelek.
Nem megy! Testem mozdulatlan gólemként ül, s mielõtt
bármi történhetett volna, elvesztettelek.
Monoton hangon kattog a szerelvény a síneken.
A vonat elrobog velem, otthagyva az állomáson a szerelmem.
Szemem becsukom, magam elé idézlek.
Majd hogy többé ne fájjon, kitépem emlékembõl emlékedet.
|
|
|
|
|
