Pakundár és Csibita


Pakundár útjelző volt. Egy elágazásnál álldogált, és tábláival jobbra-balra mutogatta az útat. Szeretett volna valakin segíteni, valakit útba igazítani, de vándorok nem jártak arra, a madarak meg csak elröpültek fölötte és nem kérdezték, hogy merre szálljanak.
Egyik nap egy kis csaiga csoszogott a lába elé.
- Szia, csiga! -guggolt le hozzá boldogan.- Segítek neked. Megmutatom a helyes útat, hogy el ne tévedj!
- Nem kell a segítséged -förmedt rá a csiga.- Arra csoszogok, amerre akarok... Megtarthatod a tanácsaid, te rondaság! -mondta és nagy erőlködve tovább cipelte a csigaházát.
"Nem kell a segítség? És mi az, hogy rondaság?! -hüledezett Pakundár.- Nem is maradok itt tovább... Nem leszek útjelző, ha senki sem kíváncsi rám!" -motyogta durcásan és elindult.
Alig tett néhány lépést, amikor egy kígyóval találkozott.
- Sz-sz-szia! -sziszegte a kígyó.- Sz-sz... Légy szívesz, szegítsz nekem, te szépszégesz útjelző! Mutaszd meg szépen, hol lakik Csibita!
- Azt mondtad, szépséges vagyok? Meg, hogy szeretnéd, ha segítenék? Ha útaba igazítanálak? -ámuldozott Pakundár.
- Sz-sz-szeretném biszony -sziszegte.- Sz-sz-szőt, ha meglelem Csibitát, elhozom neked a tollait... indiánfejdíszt csinálhatsz belőle...
- Csibita megengedi, hogy elhozd a tollait?
- Sz-sz-sz... Persze, hogy megengedi... én pedig neked adom majd, mert te olyan szépszégesz vagy... Ne mondd meg szépen, hol lakik Csibita! -kérlelte a kígyó.
Pakundár útbaigazította és nagyon boldog volt, hogy végre segíthetett valakin, mégpedig olyan valakin, aki megdícsérte, hogy milyen szépséges, és aki neki ajándékozza majd Csibita tollait.
Épp az indiánfejdíszen jártatta az eszét, amikor az ösvény mellől megszólította egy pepita-csíkos gomba:
- Hallottam... Mindent hallottam... Segítettél a kígyónak... Ügyes útjelző vagy!
- Ügyes, bizony! -bólogatott Pakundár.- Én vagyok a legügyesebb útjelző! -húzta ki magát.
- Ha nem lettél volna ilyen ügyes, akkor a kígyó nem enné meg Csibita tojásait...
- Nem eszi meg! -legyintett közbe.- A kígyó nem olyan. Egy szóval se mondta, hogy meg akarja enni...
- Pedig meg akarja -magyarázott tovább a pepita-csíkos gomba.- És Csibitát is megeszi... neked meg elhozza a tollait. Büszke lehetsz magadra! A kígyó cimborája vagy! Ne is lássalak, te rondaság! -mondta mérgesen és hátat fordított.
"De én... én csak segítettem... Különben sem vagyok rondaság!" -dünnyögte, és arra gondolt, hogy Csibita már napok óta a tojásait költögeti; a fáradtságtól le-leragad a szeme, és nem veszi észre a kígyót...- "Figyelmeztetni kell Csibitát!" -villant át az agyán. Kapta magát és szaladt, szaladt, amilyen gyorsan tudott.
Csibita a tojásain kuporogva aludt,a kígyó meg sebesen siklott feléje, és már majdnem el is érte, amikor Pakundár messziről elkiáltotta magát:
- Csibitaaaa!
A madár riadtan fölpatant fészkéről és szárnyával csapkodva kapkodott csőrével a kígyó felé.
- Becsaptál! -kiáltott Pakundár, amikor odaért, és rátaposott a kígyó farkára, az meg fölszisszent, elkapta fejét Csibita csőre elől és sziszegve, szitkozósva elsiklott a bokrok magas füvek között.
Pakundár visszaindult az elágazáshoz. Amikor a pepita-csíkos gombához ért, az megszólította:
- Meg is marhatott volna... -majd halkan motyogta, színte csak magának:- Mégse vagy te rondaság...
Pakundár szótlanul ment tovább.
Azóta is az elágazásnál álldogál, várja a vándorokat, elkergeti a kígyót, és Csibitára gondol, ha madarak röpülnek fölötte.