Heten voltunk testvérek, mint a gonoszok.
A legkisebb anyánk szoknyájába kapaszkodott.
Apám , anyám munka nélkül,
az asztalra olykor vajas kenyér kerül,
de máskor só volt a puha kenyéren,
anyám a sarokba húzódott szerényen,
s nézte, hogyan faljuk a szegényes vacsorát
remélte: Isten egyszer majd megbocsájt.
Véget vet a nyomornak,
bánatnak és gondnak.

Egyik reggel különösen éhes voltam.
Anyám elé álltam, s követelve mondtam :
- Édesanya kérek kakót is,
a szomszéd Jánoska mindíg azt iszik!
Anyám csendesen szólt: - Fiam , nem lehet,
nem tehetek többet, mint amennyit teszek.
Szóltam: - Akkor én világgá megyek !

- Majd én fiam, te itt maradj! - szólt,
s vékony kabátjában az ajtóhoz araszolt.
Elment - s én már bántam a szót,
de hát kicsi voltam: és eszem nem sok volt.
Az abalak jégvirágait kapargattam csendben.
Odanyomtam orrom, s anyámat lestem.
Jött felém dideregve, hajlott volt a háta,
s nem volt már rajta vékonyka kabátja.

- Kincsem, hoztam neked cukrot és kakaót,
tejet, vajat, s minden földi jót !
Elém tette, s szólt - egyél!
De ezután jó legyél!
Maradj velem, hisz nem oly szép a világ.
Nem terem ott kinn hétszínű virág.
A kenyeret s kakaót csendesen ettem,
anyámat ölelve, sós könnyeim nyeltem.

Azóta sok év telt el, s anyám nincs többé.
Alakja a hóban már elillant köddé.
- Anya gyere vissza ! - nem kell a kakaó,
igazad volt a Világ nem szép és jó.
Veszek neked kabátot újat és meleget,
csak símogass újra és öledbe ülhessek.

A temető csendjében, könyörgésem kiáltásként szólt
s a hajnal fényében csak egy madár válaszolt.