Nem tudom, miért gondolják az emberek, hogy szeretőt tartani a könnyebbik megoldás a házasságba beköszönő elmagányosodás ellen. Nincsenek rá szabályok, még íratlan törvények sem. Szeretővé lenni, mindig járatlan út. Persze nem a könnyű, kis egyéjszakás kalandokra gondolok, mikor valakit elragadnak az érzékei. Én a szerelemről beszélek. A szerelemről, amelynek csak a szeretősdi jutott osztályrészül.
Szigligeti Márton egyetemi tanár, három gyerekes családapa sosem hitte, hogy beleszerethet a 15 évvel fiatalabb Balogh Szabinába, az egyetem szépreményű hallgatójába. Az egy héttel korábbi szakítópróba csúfos kudarcot vallott. Szigligeti Márton megértette: haladékot kapott az élettől. Haladékot, hogy egy kis ideig még valósággá álmodja a boldogságot.

*

Szinte táncolva lépkedett a platánsoron, miközben Szabinához sietett. Gyönyörű ez a nap! És gyönyörű az út, amerre megy, hiszen minden lépés Szabinához viszi közelebb. Szélesre tárta két kezét, és felnézett az égre.
- Mindjárt megölelhetlek! – és mintha beszélgetni tudna a végtelennel, biztosan tudta, hogy ebben a pillanatban Szabina is az égre tekintett, kitárta a karját, és azt mondta:
- Mindjárt megölellek!
Szigligeti Márton szíve úgy kalapált, hogy mellkasára kellett szorítania a kezét, hogy rendre intse a rakoncátlant!
- Nyugi! Nyugi! Bírj magaddal, cimbora! – a ruháján keresztül is markában érezte a lüktető izomcsomót.
A Margit-szigeten a zenélő óra már sok hasonlóan nyugtalan szerelmest látott. Ez a boldog áradás azonban, még az órát is megdöbbentette. Örömteli dallamba kezdett.

- Szia! – csilingelt az ismerős hang Márton válla mögül.
- Jaj, Te! –kapta el Szabinát a férfi egy határozott mozdulattal, és hosszan megcsókolta.
- Ezer éve nem csókoltalak – nézett rá panaszosan Szabina.
- Ugyan már! Hiszen csak egy hete volt, hogy utoljára találkoztunk. –mosolygott rá Márton.
- Az nem lehet! Ezer év volt. Ezer hosszú év – Szabina úgy simult Márton karjaiba, mint valamiféle rémült királykisasszony, aki épp a sárkány karmaiból menekült meg.
- Senkit nem csókoltam, míg téged nem csókoltalak. Az csak holmi csóknak hitt butaság volt. Nincs más csók, csak a tiéd.
- Remélem is! –nevetett rá cinkosan a lány.
- Képzeld! Egészen este nyolcig kaptam kimenőt.
- Akkor főzök neked vacsorát– csillant fel Szabina szeme.

Szigligeti Mártont nem foglalkoztatta különösebben az evés. Zsuzsa elfoglalt volt, időnként elmentek egy-egy étterembe, de különösebben sosem vágyott arra, hogy szépen terített asztallal várja esténként. Szabinával azonban egészen más volt. A lány olyan örömmel főzött, hogy az étel szinte simogatta a szájában. Mintha minden falattal a boldogságból harapna egyet.
Mikor beléptek a kis albérleti lakásba, Márton tele szívta a tüdejét.
- Igen! Ez Szabina illata! Ez azotthon illata.
- Maradj csak! –ültette le a lány a számítógép elé. – Mindjárt jövök.

Márton bekapcsolta a gépet. A képernyőn egy fiú és egy lány jelent meg, akik egy fa alatt ültek. Hosszan nézte a monitort. Szabina pontosan tudta, hogy mit fog csinálni. A fa ágaiból egy magzat képe rajzolódott ki. Mártonnak könnyes lett a szeme. Kétségtelen. Ez üzenet volt. Néma üzenet, hogy akár a gyerekei anyja is lenne. A képernyővédőn hirtelen elindult a szöveg:
„Már nem aggódok, ha nem írsz. Tudom, biztosan dolgod van. Már nem aggódok, ha nem írhatok. Tudom, biztosan tudod, hogy dolgom van. De hiányzol, édesen, fájón, boldogan, bizsergetőn…örökkön örökké!”

Márton felett megállt az idő. Csak ült döbbenten a gép előtt, és titkon abban reménykedett, hogy ez már mindig így marad, míg a világ a világ: ő csak ül, szívében dermedt boldogsággal, míg Szabina kint a konyhában vacsorát főz kettőjüknek. Aztán, mint egy holdkóros, kibotorkált a konyhába, hátulról átölelte a lányt, vállára hajtotta a fejét, és nagyon halkan azt mondta.
- Tudtam, hogy meglepetés vár, és most mégsem tudom mit mondhatnék. Attól félek, hogy mindjárt sírok, pedig nem akarok, hiszen igazán boldog vagyok. Szeretek itt lenni. Szeretem, hogy piszkos a tapéta, szeretem a málló vakolatot, szeretem a sarokban a pókhálókat, itt a csendet is szeretem, mert itt minden te vagy, és mondanám, hogy szeretlek, de most olyan kevésnek tűnik…
A lány megfordult, szájára tette az ujját, és csókolni kezdte. Volt valami ártatlanság ebben az egészben, mint ahogyan minden megismerésben. Márton úgy érezte, hogy eddig teljes tudatlanságban élt. Semmit sem tudott a szerelemről. Most hagyta, hogy megmutassa magát az élet szebbik arca. Ölébe kapta Szabinát, és a szobába vitte. Mint valami különleges kincset, úgy bontotta ki a ruhájából.
- Istenem! De gyönyörű vagy! - sóhajtott fel fájdalmasan.
A lány odaadóan kitárta magát, aztán belekapaszkodott a bőrébe úgy, hogy már szinte fájt. A férfi viszonozta a szorítást. Igen! Érezni akarták egymást. Érezni, hogy ez a valóság. Minden mozdulattal egymásnak feleletek.
- Ne mozogj! – állította meg hirtelen Szabina – Még várj!
- Jó – engedelmeskedett gyönyörködve Márton – Azt sem bánom, ha örökké tart.
De már nem volt hatalmuk maguk felett. Már csak két akarat volt, mely egyesült. Megszűntek létezni, és eggyé váltak a mindenséggel.
Hosszan nézték egymást, mintha minden titok a másik arcába lenne elrejtve.
- Azt hiszem felnőttünk! –mondta nagy komolyan Szabina.
- Legfeljebb Te ! –nevetett Márton. – És most olyan éhes vagyok, hogy téged eszlek meg, ha nem hozod azt a finom vacsorát.
Szabina kiszökkent a konyhába. Márton szinte a szárnyait is látta, és a fényt mely körülötte ragyogott.
- Ijesztően tökéletes minden –futott át fejében a gondolat, de aztán emlékeztette magát, hogy nem szabad gondolkodnia. Most csak hagyni kell, hogy megtörténjen vele az élet. Nincs múlt, és nincs jövő. Csak a jelen van. Hiszen mindig erre vágyott! Megélni a pillanatot. Akkor hát méltónak kell lennie rá! Bármekkora őrültség is ez az egész, többé már nem fogja hagyni, hogy a félelem közéjük álljon.