Ahol nekem nincs helyem,
most nincs érzés és szerelem.
Nincsen semmi, csak én vagyok,
nincs mit tenni,
hát hallgatok.
Hallhatod te is a csendet,
mit mint kívánt magányt,
magamra vettem.
Nem egy báli ruha,
nem tetszem benne, magamnak,
de ellent hogy mondjak önnön szavamnak,
azt hihetnéd, hogy...
Nem tudom, mit hiszel,
hogy belőlem magaddal mit viszel,
hogy mit adtam neked.
Adtam valamit egyáltalán?
Egy húr vagyok, mi elpattant egy napon
egy félrehangolt zongorán.
Nem tudom mit gondolsz, merre jársz
nem tudom miért, de mire vágysz,
és azt sem tudom én mit érzek,
téged nem érdekel, végzet
nincs és nincs küzdelem sem.
Csak hang és lélek,én nem félek
és nem tudok,nem akarok tudni.
Egyről kettőre jutni, már nem kell
egy cseppnyi béke álom tenger,
ez vagyok.
Adok ki kéri és kinek adhatok.
Volt, hogy adtam neked is,
csillagfénypor, az is hamis,
mert általa ragyogott minden, mi volt,
mert általa hittem én is, mert
néha szerethettél
mert nem tudom, miért rovom a sorokat
egy fényévnyi magány mondatja azokat
nekem tollba, s nekem hinnem kell,
hogy most már minden ahogy van, jól van.
Ahol nekem nincs helyem.
Egy porráolvadt szerelem,
egy lépésnyi kegyelem,
amit kaptam én,
az élet innenső felén,
ahol nem volt helyem.
Nem kérdezek semmit. Egy kósza
akaratszálban, feszül ki minden ideg
az idő telik, a hó hull, a tél hideg,
ujjamon halott hópihék olvadtak el csendben
ahogy felfelé néztem egy felhő végtelenben,
szikrázva esett egy utcalámpa fénye
egy novemberi gondolat lépése
csak egyik a másik után,
egyik a másik után
egyik rövid nap
a másik után
egy lábnyom a havon
ez éjjelem és nappalom,
az összes nyom, amit ha hagyom,
megláthatsz egy téli hajnalon.
Én voltam, én hagytam,
keresed-e, megtalálod-e?
Hagytam, hogy lássad, vajon látod-e?
Egy nő minden lépés remeke,
egy cseppnyi, mindenség hitem,
egy érzés elkóborolt gondolatmenete,
egy csók íze, amit jobb elfelejteni
ahol nekem nincs helyem,
mert én vagyok, aki nem hiányzik már
s akit nem lehet szeretni.