- Hova üljünk? – kérdezte Tihamér, és körbe tekintett a majdnem üres kávéházban.
- Tiéd a döntés joga –felelte egykedvűen Zsuzsa.

Tihamér maga is fogorvos volt, Zsuzsával évek óta jó barátság fűzte őket egymáshoz, bár legtöbbször csak a továbbképzések alkalmával találkoztak. Mégis szívesen volt a nő társaságában, mert szakmai kérdésekről Zsuzsával lehetett a legjobban beszélni.Mégsem volt alkalma soha közelebb kerülni Zsuzsához. Maga is meglepődött, mikor Zsuzsa elfogadta a meghívását, hogy igyon meg vele egy kávét.

- Fáradtnak tűnsz.
- Az is vagyok. Tudod, a szokásos – és Zsuzsa zavartan félre nézett.
- Hallom Márton otthagyta az egyetemet.
- Igen, így is mondhatjuk.
- Ha ez bánt, nekem nyugodtan elmondhatod –és a férfi egyenesen Zsuzsa szemébe nézett.
- Nem köszönöm. Nincs mit mesélni róla. Két hónapja el kellett jönnie, azóta óraadóként tanít egy magán főiskolán. –Zsuzsa elszántan kavargatta a cappucinot a poharában.
- Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni, csak annyi mindent hall az ember.
- Na, persze! Más élete mindig sokkal izgalmasabb, mint a sajátunk! – jegyezte meg keserűen Zsuzsa. – Én szeretem Mártont, és amíg ő nem áll elém, hogy el akar válni, addig én nem akarok tudni arról, hogy milyen csatákat vív magával. Persze hozzám is eljutottak a pletykák, hogy van valami kislány az egyetemen, aki miatt kipenderítették, de talán csak most jöttem rá igazából, hogy nem akarom elveszíteni.
- Bocsánat, tényleg sajnálom, hogy szóba hoztam –visszakozott Tihamér.
- Talán jobb is, ha beszélek róla valakivel, legalább én is tisztázom magamban a dolgokat. Mikor megismertem Mártont, mindig ledöbbentett, hogy számára az élet - kérdések végtelen sokasága. Ezért sokszor olyan dolgokra csodálkozik rá, amit én észre sem veszek. Bár sokszor nem értem, de látom rajta, hogy neki minden sokkal bonyolultabb. Én elvégzem a munkámat, hazamegyek, beszélgetek a gyerekeimmel, és elégedett vagyok. Ő sosem elégedett. Folyton gondolkodik, és észre sem veszi, hogy már régóta a saját kis külön világban él, amiben maga teremti a szabályokat. Szabad ember lett, mert új gondolatokat csak szabad ember képes teremteni. Én pedig nem tehetek érte többet, mint hogy mellette állok akkor is, ha bajban van.
- Fantasztikus nő vagy! Márton nem is tudja, milyen szerencsés.
- De igen tudja. És bizonyára hálás is érte. De a hála néha agyon tudja nyomni az embert.
- Bármelyik férfi boldog lenne egy ilyen nő mellett! – hajtogatta Tihamér.
- Az lehet –mosolyodott el Zsuzsa. - Én viszont csak Márton mellett vagyok boldog. Kettőnk közül neki a nehezebb. Én teszem a dolgomat, és ezért elismer a világ. Ő viszont megszenvedi a gondolkodást. Örök harcban áll a világgal és önmagával. Kettőnk közül mégis, ő az, aki nyomot hagy maga után. Én csak átutazó vagyok, engem legfeljebb addig tartanak meg az emlékezetükben az emberek, amíg ki nem esik a tömés a fogukból. De ő mindig is ott marad a hallgatói emlékezetében. Akkor is, ha nem gondolnak rá.
- Nem könnyű egy filozófus feleségének lenni! -próbált tréfálkozni Tihamér.
- Senkinek sem könnyű lenni –válaszolta Zsuzsa –és felemelt fejjel a férfi szemébe nézett.

Szigligeti Márton épp az előadóból lépett ki, mikor megpillantotta a nővérét, Mártát.
- Hát, te? – nézett rá meglepetten.
- Erre jártam, gondoltam benézek. Van egy kis időd?
- A legjobbkor jöttél! Szabad vagyok, mint a madár.
Márton szobájában a könyvek az asztalon szerte széjjel hevertek, a karosszéken a felöltője kissé gyűrötten várakozott, hogy valaki végre kézbe vegye és jólesően nyújtózkodhasson egyet. A polcon egy képeslap trónolt a papír halom tetején rajta két gyerek, alatta a felirat:
„A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni….”

- Foglalj helyet –és egy szempillantás alatt átrendeződtek a kupachegyek.
- Nem maradok sokáig. Csak aggódom érted.
- Értem? –kerekedett nagyra Márton szeme. – Miért aggódsz értem, drága nővérkém? Sose voltam jobban!
- Azt látom –mosolyodott el önkéntelenül is Márta. – Csak úgy ragyogsz, mint egy elsőszerelmes kiskamasz.
- Aha! – emelte győztesen az ujját Márton a levegőbe. –Szóval innen fúj a szél.
- Igen! Innen fúj a szél. Az egész város attól hangos, hogy azért kellett eljönnöd az egyetemről, mert beleszerettél valami kislányba.
- Értem. És mit szeretnél tudni?
- Az igazat –válaszolta Márta, és hirtelen az jutott eszébe, hogy most éppen úgy érzi magát, mint harminc évvel ezelőtt, mikor minden bajtól megakarta óvni a kisöccsét.
- Nos. Az igazság az, hogy valóban beleszerettem egy kislányba – Márton érezte, amint harminc évet visszamegy az időben .- És ha most azt várod, hogy bűnbánóan a sarokba vonulok, hát sajnálom, csalódást kell okozzak. Nincs lelkiismeret furdalásom. Magam sem értem miért, de nincs. Lehet, hogy elromlottam, lehet hogy valamiről nem veszek tudomást, de meggyőződésem, hogy a lélek képes mérlegelni a tettek igaz, vagy hamis voltát, és ha tévesnek ítéli meg, akkor megvonja az asszenziót a képzettől, vagyis nem egyezik bele a történésekbe, és nyugtalanná válik. De én még sosem voltam ennyire nyugodt és boldog.
- És mit szól mindehhez Zsuzsa?
- Nem tudom. Nem beszélünk róla.
- Nem beszéltek róla? Gondolod, hogy nem is tudja? –csóválta fejét Márta hitetlenkedve.
- Nem. Azt gondolom, hogy biztosan sejti. De valószínűleg látja azt is, hogy boldog vagyok.
- Ó, ez igazán csodálatod! Szigligeti Márton professzor úr megvalósította a mai kor legújabb házasságmodelljét! Gratulálok.
- Ne gúnyolódj! –pattant fel Márton a székből. – Azt hiszed olyan könnyű? Mindenkinek nagyon nehéz. Zsuzsának is Szabinának is, nekem is. Elegem van már ebből az álszent világból, amely csak prédikálni tud az igaz szeretetről, de a gyakorlatban fogalma sincs róla. Azt mondják nem birtokolhatja egyik ember a másikat, de a kapcsolatok semmi másról nem szólnak csak a birtoklásról. Birtokolni házat, autót, feleséget. És hogy közben elsorvadnak a lelkek és az érzelmek csak szánalmas nyöszörgéssé csökevényesednek, az senkit nem érdekel. Amíg nem jött Szabina az életemben észre se vettem, hogy már úgy élünk Zsuzsával, mint két idegen. De most újra szeretni tudok. Igazán szeretni. Látom, a bánatot, és látom az örömet. Tudom, hogy Zsuzsának is szüksége van rám, ahogyan nekem is szükségem van rá. Szabina egy angyal. Úgy szeret, hogy több leszek. Úgy szeret, hogy a világot is képes lennék átölelni ha kell. Már Zsuzsával sem vagyunk idegenek. Ha átölelem csak a szeretetet érzem. Azt érzem, hogy nem akar elveszíteni. Azt érzem, hogy végre ő is érteni akar. De Szabina nélkül már arra sem emlékeznék, hogy milyen érzés ha hiányzik az érintés. Nem! Ez nem lehet bűn, mert ez igazából szeretet.
- És mégis hogy képzeled? Életed végéig ebben a hazugságban élsz?
- Hazugság! Mert szerinted ez hazugság! És hányan hazudnak szeretetet miközben hűségben élve már semmit nem éreznek! Hát legyen hazugság. Tudom, hogy ez nem tarthat örökké. Szabina fiatal Előbb utóbb talál valaki mást. Majd gyereket akar, és családot, és akkor lejár a haladék. –Márton leroskadt a székbe. Egy pillanat alatt tíz évet öregedett.
- Nem ismerek rád. Te akiről mindig azt hittem, hogy oda van a gyerekeiért, te, aki Zsuzsát mindig is olyan sokra tartottad, most kockára teszel mindent egy ilyen szerelemért?
- Nem várom tőled, hogy megérts. Nekem olyan szükségem volt erre a lányra, mint fuldoklónak a levegőre. Ettől az érzéstől érzem magam újra embernek. Ettől érzem magam újra élőnek. És tudom, hogy nem választhatok. És tudom, hogy nincs jövőnk, csak jelenünk, de egyetlen percéről sem vagyok hajlandó önként lemondani.
- Jaj, te még mindig egy bolond kölyök vagy! - ölelte át szeretettel Márta az öccsét. – Olyan vagy mint a dráma hősök. Látod a biztos véget, és mégis kitartóan menetelsz a szakadék felé.
- Lásd be, hogy van ebben mégis valami szép! – nézett mosolyogva Márton a nővére szemébe.
- Igen, van! Van benne valami szép. Szép és félelmetes.