Ti áttetsző, egyforma sablonok,

   ti léha, egykedvűn kegyetlen gyerekek!

   Úgy vágyunk csak egy bágyadt szóra,

   és mégis úgy fáj minden szavatok!

   Vidám falkátok merre tart ebben

   a minket kirekesztő szennyben?

   Hol állapszik örökké kereső szemetek?

   Mit kerestek ti, tökéletesek?

   talán egy másik hibátlan, egészen ép

   egyformán áttetsző női sablont,

   kivel együtt vizsgálhatjátok a Város

   fényeit.

   Meddig és miért?

   Hova tartunk mi, csorbult lelkek,

   hol találunk egy kis ficakra,

   hogy hátunk nekitámaszthassuk a falnak?

   Hol bújhatunk meg a látszat elől?

   Hova fussunk, ahol mégis ránk talál ő,

   egy régi, súlyos, suta szó,

   és körénk vonja saját, kicsit biggyedt,

   ám örökké tartó édenünket...