Hívni kell a szerelmet, hogy rád találjon.
Szigligeti Márton már el is felejtette, hogy valamikor hívta, mikor betoppant az életébe Balogh Szabina, és vele együtt a szerelem.
A szerelem már csak ilyen! Bárhogy hívod, bármennyire várod, észre sem veszed, mikor rád talál. Egy napon arra ébredsz, hogy megérkezett. Nem tudod, hol lopózott az életedbe, nem tudod a percet, mikor, csak azt tudod mindennél biztosabban, hogy itt van.
A következő pillanatban máris attól rettegsz, hogy bizonyára egyszer ez is véget ér. Hiszen, egyszer csaknem minden szerelem véget ér. Próbálod magaddal is elhitetni, hogy nem félsz, és elhatározod: te kicselezed az életet!
Már az első pillanattól fogva készülsz a végére, mert úgy lenne szép, ha könnyű szívvel tudnád elengedni azt, akit szeretsz, mikor eljön az ideje, és mennie kell.
Ám, hiába! Lehetsz bármilyen okos, készülhetsz rá az első pillanattól fogva, abban az utolsó percben, olyan kiszolgáltatottan állsz majd ott, mint ruhátlan a páncélba öltözöttek között.

Szigligeti Márton pontosan tudta, hogy Szabina egy napon elhagyja majd. Ez a szerelem nem az életről szólt. Nem terveztek közös jövőt, nem kergettek álmokat. Csak az ajándékba kapott jelen kötötte össze őket. Szigligeti Márton mégsem hitte volna soha, hogy mindez egy pillanat alatt összeroppanhat.
Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy a vonal túlsó végén az, az idegen hang Szabináé. Hiszen Szabina hangja mindig simogatóan ismerős volt. Szabina egy volt vele. A saját hangja nem válhat egyik pillanatról a másikra idegenné! Nem! Ez képtelenség! Teljes képtelenség! Összeesküdött a világ, vagy csak az elméje űz gonosz tréfát vele: hiszen ő TUDJA: Balogh Szabina a legkedvesebb és legtisztább teremtmény a Földön. Balogh Szabina soha nem lenne képes egy ilyen ostobaság miatt hagyni, hogy tönkre menjen a kapcsolatuk.
Ezt tisztázni kell! Egy ostoba tánc miatt nem lehet vége annak, ami tökéletes volt. Hiszen össze sem vesztek! Egy hete sincs, hogy Szabina oly önfeledten ölelte, és azt mondta:
- Én neked születtem!
A telefon után nyúlt. Elképzelése se volt arról mit fog mondania, csak azt tudta, valami tévedés történt, amit mielőbb helyre kell tenni.
- Szabina? – Márton hangja olyan volt, mint egy bűnbánó gyereké – Ne haragudj! Ostoba voltam. Csak fájt, hogy nem lehetek veled, de természetesen oda mész és azt csinálsz, amit akarsz. Nincs jogom hozzá, hogy bármit is kérjek tőled. Egyébként is megbízom benned.
- Nem tudom. Ne haragudj, tényleg nem tudom –hallatszott a lány elgyötört hangja. –Időre van szükségem, hogy átgondoljam.
- Rendben van. Kapsz annyi időt, amennyit csak akarsz –felelte Szigligeti tehetetlenül. Megszakadt a vonal.
Szigligeti úgy érezte magát mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Hamarosan ki kell mennie az arénába, össze kell mérnie az erejét a gladiátorral, és mindkettőjüknek az lesz a dolga, hogy küzdjenek a saját életükért. A közönség persze majd rémülten sikoltozik, miközben kéjesen élvezi az előadást.

El kezdett fel, alá járkálni a szobájában. Egy óra múlva előadása lesz, arra kellene koncentrálnia, de képtelen volt leülni. Csak vágtatott a szoba egyik sarkából a másikig.
Fal.
Vágta.
Forgás.
Vágta.
Fal. –Forgás.
Vágta.
Fal –Forgás –Vágta –Fal
Forgás- Vágta - Fal- Forgás - Vágta

Az idő értelmét vesztette. A tér értelmét vesztette. A gondolat értelmét vesztette. Egyetlen dolog tűnt értelmesnek: a lélegzés. Kibírni, míg letelik az idő, és megtudja, Szabina mire jutott.
- Mindennek vége! - rogyott fáradtan a karosszékébe. – Mindennek vége! Innen már nincs visszaút. Nem, a szentségit! –csapott az asztalra. – Az lehetetlen! Nem mehet tönkre nyolc hónapnyi boldogság egy pillanat alatt.
Kivágta a szobája ajtaját, és a főiskolai lap szerkesztőségébe robogott. Meg kell tudnia mi történt pontosan. Nem kellett volna erre a nyomorult helyre jönnie tanítania, akkor Szabina soha nem keveredik ezek közé. Az a Kornél vette el az eszét! Meg Pákozdi, hogy rögtön koszorús költőt faragott Szabinából, mikor megjelentette a versét. Az egész csak ócska kifogás, hogy kárpótolják magukat holmi társasági élettel.
Szigligetit szinte repítette a düh.

Mikor kivágódott a szerkesztőségi szoba ajtaja, Pákozdi József elkerekítette a szemét a feldúlt Szigligeti láttán.
- Veled meg mi történt? –kérdezte döbbenten. –Valaki az életedre tört?
- Ne játszd itt az ártatlant! Pontosan tudod, mi történt! Szabina szakítani akar velem.
- Fogalmam se volt róla, öregem, hogy gondjaitok vannak egymással.
- Tényleg? –Szigligeti úgy érezte mindjárt kirázza a nadrágjából ezt a Pákozdit, aki legalább tíz évvel idősebb, mint ő, és öregemnek szólítja. –bizonyára fel sem tűnt, hogy azon a kis összejövetelen, amin együtt voltatok Szabina Kornéllal táncolt.
- Ó! Hát ez lenne a katasztrófa oka? –kérdezte Pákozdi és mosolyogva hátradőlt a széken. - Valóban táncoltak, de Kornél Rékával csókolózott.
- Ki az a Réka? – Szigligeti hirtelen olyan szerencsétlennek érezte magát, mint aki most döbben rá, hogy bár ő egy hadsereg ellen vonta ki a kardját, pedig mindössze egy szélmalom burrogtatja a levegőt.
- Nem mindegy ki az a Réka? –kérdezett vissza Pákozdi fölényesen. – A lényeg, hogy a te kis Szabinád nem csinált semmit Kornéllal. Ezen aztán igazán kár volt összevesznetek.
- És miért nem mondta ezt nekem Szabina?
- Azt én nem tudom, öregem. Ezt tőle kellene megkérdezned.

Márton fejéből kifutott a vér. Sarkon fordult, és épp készült kilépni a szerkesztőségi szobából, mikor Pákozdi könnyedén utána kapott.
- Itt a legújabb szám. Benne van Szabina verse is. Tehetséges, igazán.
Márton szó nélkül elvette az újságot, és olyan lassan ballagott a szobája felé, mint akinek szeneszsákot dobtak a hátára.
Ő tett tönkre mindent! Ha most oda kullog Szabinához bocsánatot kérni, az lesz a baj. Ha kivárja, hogy a lány jelentkezzen, abba ő pusztul bele. Teljesen mindegy, mit dönt. Az eredmény ugyanaz lesz. Szabina elhagyja. Még nem akarta elhinni, de már bizonyosan tudta, hogy vége.
Amitől mindig annyira rettegett, most megérkezett. Itt a vég.
Már csak azon kell gondolkodnia, hogyan lehet elengedni elegánsan a szerelmet, ami mindennél többet jelentett eddig neki.