Kattan az óra. Órát vált. Zsivaj, meg nem teremtett ötletek, és kósza árnyak a plafonon. Úgy mint mindig, csak egy kissé másként. Hasító zene, az óra elhal, a basszus felordít, sikít a filozófia, sikít vele az irodalom, Petőfi csak a sarokban gubbaszt, Ady meg szavakkal próbál a székhez láncolni, maga mellé. Hamis a vokál, az intonáció a legkevesebb most. Meghal az ütem, elbotlik a ritmus. A macska rohan, keresztül a bedobozolt tudáson, súlytalanul, testtelenül ugrál végig, suhan, hajlékonyan, átmozdul, korcsolyával a lábán hasítja a padlót, kusza nyomaival. Csupa kesze zsinór a padlón, behálózza a járhatót, egy elmért pókháló. Ragad a zokni, mocskos a fal, piszok foltok szívják magukba az árnyakat. Itt van minden, feketelyuk, szellemek, kísértet hajlítások, elunt szövegek, intonáció. A káosz elmélet, a gimnázium poshadása, konfliktus elmélet meg a filológia. Felbolydul a világ, kiszakad a doboz, tüntet a sötétség, kiég a körte. Az árnyak szörnyet halnak csendben, csak a fül dugul be, nyomás változik, rikít a sötét, behunnya szemét a menyasszony. Ébred a csönd, halkul a pince. Fordul egyet a padlás kilincs, kinyitja szépen a huzat. Beront rajta a telefon csörgés. Valaki a világból, úgy mint téged. Keres most, hív, az indulat lecsapja. Szól a szám, minden mi mozdulat már szereti a világot, szereti a körte fény titokzatos csillogását, szereti a rendetlenséget, vigasztalja levegőt. Simogatja a haját, belesimít a tér bőrébe, csiklandozza az idő tollát. Őszül a sötét. Mégis olyan fájdalmas a huzat. Kezet fog velem az öreg illat. Megcsókol a hold, arcon simít a megbánás. Indulok a térbe, mozognak a formák.

Kattan az óra. Magába szívja a tehetetlenséget. Magába szívja a tegnap emlékét, s távolra repíti, a világ elérhetetlen sarkára hajítja. Felkelt az elmúlás, elszökött a vigasztalás. Az elmúlás fáj. Kattog a másodperc, csak hogy minden egyes pillanat ritmusra verjen léket a fejbe. Az emlékekbe. Hatalmas zivatar támad a tengeren, itt van velem mind kinek kövek csúsztak kiszakadt zsebeibe, kedves. Úgy támad fel az éjszakai világ, mintha a csillagok tehetnének róla, mind rámered a földre, s kiszáradt szemükből fájdalmasan csöppen le az örökkévalóság. A vitorlát eleresztik a mélység felé, fordul a világ, úszik a mennyezet. A kapitány reszket, imára borul keze, roppanásig kulcsolódnak ujjai, bár ne telne másodperc, de már halhatja medúzák dalát, a mélység kíséretét, “ négyárbocos szkúnerek bukott álmait.”…

De kattan az óra. Visszarúg a huzat. Becsapja ajtaját előttem a másodperc, de nyílik a következő. Emlék nyelő tornádó. Álomba hívogat az érzéstelenítés. Rám borítja az égboltot. Hideg testem kissé kihűl alatta. Lassan nem kattan, elhal az életritmus, nem csitít többé az elmúlás…

Az óra kattan, felébresztette a világot, felhúzta drót madzagján keresztül a napot. Hideg folyosók, eszméletlen tömeg, feltör az iszony, csak az én elmémet rombolja. Idegen arcok, büdös testszag, lucskos járdák, jeges cipő. Ódon láz, kedélybetegek.