karcsi másfél héttel karácsony előtt szokásos karácsonyi ajándék felderítő útján kóborolt. igazából meg volt róla győződve, hogy a karácsonyi ajándékot tényleg a télapó hozza, vagy valaki más, aki a kéményen át közlekedik - minden évben voltak lábnyomok a kémény és a karácsonyfa között -, de az osztálytársai csúfolták, mióta bekerült az iskolába, amiért ilyen hiszékeny. nekik ugyanis a szüleik hozták a karácsonyi ajándékokat közvetlenül a legközelebbi játékkereskedésből. volt olyan is, aki saját maga választotta ki a legtutibb játékokat, nem bízta volna szülei szegényes fantáziájára.
karcsi minden évben elmondta, hogy neki még mindig a kéményen át közlekedő illető kézbesíti az ajándékait, semmi köze nincs a szüleihez, a játékkereskedéshez meg aztán pláne, mert nem találta meg otthon még a legjobb rejtekhelyeken sem elrejtve a becsomagolt, illetve csomagolatlan játékokat. az osztálytársai azt mondták, akkor valószínűleg valahol máshol, mondjuk a nagyszüleinél vannak, de ott is körül nézett az utóbbi három évben, és nem találta meg. talán egy garázsban, messzire otthontól, amit a szülei bérelnek. de igazán ebben sem tudott hinni.
a sok töprengés között nem is figyelve, merre megy, egyszercsak eljutott a padlásuk létrájához. ott még egyszer sem nézte meg: a bogarak, pókok, vagy inkább csak pókhálók, no meg a por miatt nem merészkedett föl oda egyik évben sem. karcsi a legszörnyűbb dolognak tartotta, ahogy a pókhálók simogatják a nyakát, mintha igazi veszély leselkedne rá, mondjuk egy borzalmas szellem, mint amilyeneket a tévében látott egyik késő éjszaka, amikor a szülei már elaludtak. a második legszörnyűbb dolog a számára az volt, amikor teljesen eldugította az orrát a por, amitől aztán tüsszent egy hatalmasat, minek következtében még több por megy az orrába és a szájába és a szemébe, a ruhájára pedig poros takony, aminél undorítóbbat még nem nagyon látott.
az évek folyamán, amikor megkérdezték tőle, az iskolában hogy minden zugot átkutatott-e rendesen, rendszerint igennel válaszolt. megkérdezték tőle a padlást is külön minden egyes évben, erre viszont az volt a válasza, miszerint a szülei ott csak azokat a dolgokat tárolják, amiket fiatalabb, bohó - nagyon tetszett karcsinak ez a szó, olyan bolodos volt... mint amilyenek a szülei talán soha - korszakukban fontosnak gondoltak, és így, felnőtt fejjel sem akarnak megválni tőle. meg pókhálók, meg por, meg veszélyes egzotikus bogarak, amik szintén a szülei fiatalságához tartoztak. igaz, gombostűvel kartonpapírra szegezve, de ebben a bizonytalan világban sohasem tudhassa az ember fia, mit várhat.
ebben az évben nem szerette volna elhallgatni ezt az apró dolgot, meg aztán mit veszíthet, úgysem lesz ott semmi. a karácsonyi ajándékokon soha nem volt egyetlen porszem se, vagy pókháló. talán egy kis korom a szélükön, dehát a kémény tele van korommal, az igazán semmiség. örült, amiért nem egy dobozni kormot kapott, mert ez is előfordulhatott volna. megragadta a létrát, nagy levegőt véve bátorságot gyűjtött magának, legalább annyit, amennyivel fel tudott lépni az első fokra. úgy gondolta, onnan már megy magától az egész. a futásnál is így volt, az első lépés után már szinte meg sem tudott állni, viszont odáig tiszta kínszenvedésnek bizonyult minden egyes tornaóra.
szóval, fellépett az első fokra. aztán a másodikra, egyiket szedte a másik után, míg végül el nem jutott addig a fokig, mikor már a feje búbjával nyomta felfelé a csapóajtót. fájt neki egy kicsit, de nem merte elengedni a létrát: félt, hogy esetleg még leesik a végén. épp csak egy résnyire nyitotta ki az ajtót. nem akart annyira bizonyosságot találni erre a megoldatlan kérdésre, mert esetleg az osztálytársainak lenne igazuk. körülnézett, a koponyájába vésődni érezte a csapóajtó minden egyes kiálló szálkáját, amiben valóban lehetett is valami. mikor már éppenséggel befejezte volna a nézelődést, meglátott valami csillogót az egyik alacsony zsák mögött. kicsit feljebb tolta magát, így láthatta, a csillogó valami egészen karácsonyi ajándék külleműnek tűnt.
legyőzve félelmét, a meglepetéstől és a megbotránkozástól tág
orrlukakkal felmászott, a csapóajtót maga mögött nyitva hagyva, a dobozokhoz ballagott, szemügyre vette egyiket a másik után,
alaposan. a dobozokon nevek voltak. a rokonok nevei, a barátok nevei, szülei, végül ő. dühtől remegő tagokkal mászott vissza a létrán, elfutott otthonról jó messzire, nem is került elő, csak sötétedés után, mikor végre csupán szomorúságot érzett.
amint hazaért, apja a dolgozószobájába hívta, mondván meg kell valamit beszélniük. lehajtott fejjel lépett be, leült az íróasztal másik felénél álló karosszékbe, apja az ablak előtt állt, hátratett kezekkel, majd leült az íróasztal mögé. feltolta orrán a szemüvegét, összekulcsolta kezeit, karcsira nézett szomorú, megértő szemeivel.
-mivel nyitva hagytad a padlásra vezető csapóajtót, mielőtt elmentél, azt hiszem, már tovább nem lehet húzni-halasztani ezt a dolgot. talán már egy kicsit késő is van hozzá, ne haragudj, hogy nem azelőtt mondtam el neked, mielőtt bizonyítékot találtál volna rá, de a karácsonyi ajándékok nem a kéményen át érkeznek. tudom, ez mennyire megrázó lehet neked, tudom, az osztálytársaid sokat csúfoltak érte. beszéltem az osztályfőnököddel. nos, az ajándékokat mi vásároljuk, édesanyáddal együtt, a játékkereskedésben - szünetet tartott. talán a saját gyermekkorára gondolt közben. - ha már így alakult, azt hiszem sportszerű lenne, ha kinyithatnád az ajándékodat, amikor csak akarod, nem haragszunk érte.
karcsi bólintott, megértette. de a közeljövőben nem ment a létra közelébe.
másnap reggel, miután felébredt, anyukája kakaóval várta a konyhában, ő is elmondta, hogy kinyithatja az ajándékát, és bocsánatot kért tőle.
az iskolában nem szólt senkihez, az osztályfőnöke azt mondta a többieknek, a kedvenc tengerimalaca meghalt. valószínűleg beszélt vele az apja, mert olyan kedvesen nézett rá, mintha valóban meghalt volna a tengerimalaca. pedig nem is volt soha az életben, nem is vágyott rá. az udvaron egyedül járkált, zsebre dugott kezekkel, fel-alá, míg be nem csöngettek. komoran bandukolt hazafelé, szótlanul írta a leckéjét, könnyfátyolos szemekkel aludt el.
az elkövetkezendő napok ugyanígy teltek, anyja a konyhában, a szomorú magány az iskolában. az ígéret. nem fognak haragudni. este és reggel.
aztán a hét végén felment a padlásra, leült a nevére szóló doboz előtt. nem akarta kinyitni. más vágya nem volt, csak hogy ne derüljön ki számára, mi van benne, míg el nem jön a karácsony este. a díszes zsinórhoz nyúlt, lassan meghúzta. úgy érezte, tartozik valamiféle elégtétellel a szülei számára, amiért ennyire megalázottá és csalódottá tették. úgy érezte, a rosszalló szemek, amik követték minden évben a karácsonyi körútján a velejéig hatoltak már, ha rosszat feltételeznek róla, akkor előbb, vagy utóbb de kénytelen rossznak is lennie, kénytelen elkövetni azt, amiért lélekben már meg is büntették, amit lélekben tudomásul vettek. kénytelen ráállni a kényszeralkura, amit ajánlottak neki, bár semmi kedve hozzá. alapvetően tisztességtelennek is tartotta. ha tényleg nem akarták a szülei, hogy megtalálja a karácsonyi csomagokat, akkor miért nem dugták el rendesebben? miért hagyták mindezt megtörténni?
a karácsonyfa alatt a következő héten nem hevert az ő nevére szóló csomag.
talán karcsi szülei számára tényleg elégtétel volt a fiuk részéről szomorú arca, sötét magánya.
|
