Zsuzsa magának sem merte bevallani: újra reménykedni kezdett. Végre visszakapja Mártont, és minden a régi lesz. Nem akart tudni róla, hogy mi történt az elmúlt néhány hónapban. Igazából arról sem szeretne tudni, hogy most mi történik. Ő csak azt a régi nyugalmat szeretné, a biztonságot, amit Márton mindig is megadott neki.
Mint valami sebzett vad, Márton mindenfelé nyomot hagyott maga után. Zsuzsa tudta, a férfinak szüksége van rá. Itt a törlesztés ideje. Amikor neki volt szüksége rá, akkor Márton mindig mellette állt. Sosem lehetett volna ilyen sikeres fogorvos, ha neki kell otthon maradni a gyerekekkel.
A kezdeti örömet azonban felváltotta a szorongás. Segíteni szeretett volna a férfinak, akit szeretett, ám mintha vizet próbálna a tenyerébe szorítani. Minden pillanat, amit Mártonnal töltött, kifolyt az ujjai között.

A párizsi továbbképzés hírét Szigligeti is örömmel fogadta. Jobb is lesz, ha most minél messzebb kerül Szabinától, és legalább egy kicsit Zsuzsára tud figyelni. Az ő élete Zsuzsa mellett van. Meg kell tanulnia Zsuzsát szeretni. Már a repülőgépen ültek, mikor Márton fejében megszólalt egy hang:
- Szeretkezni akarok veled!
Ez csak Szabina lehet! Szabina hívja őt, ki tudja honnét, de érzi. A lány szeretkezni akar vele. És igen! Ő is szeretkezni akar a lánnyal.
- Szeretkezni akarok veled!
Mintha az egész világ egyetlen mondatról szólna csak: Szeretkezni akarok veled! Az összes adó ezt sugározza, az összes telefonban erről szólnak az üzenetek:
Szeretkezni akarok veled.
Fogalmam sincs hol lehet most Szabina, de érzi, ahogy mindig is érezte.
Mi a fenét keres ezen a hülye repülőgépen? Fel kell hívnia Szabinát, és meg kell mondania neki, hogy ő is szeretkezni akar vele. Igen. Le fog szállni, és elmegy a lányhoz. Bármi történjen is utána. Most csak egyetlen parancs törvény létezik számára: szeretkeznie kell a lánnyal, akit szeret. Muszáj! Meg kell ölelnie. Éreznie kell, hogy ők összetartoznak. Hiszen összetartoznak! Nincs földi hatalom, ami ebben megakadályozhatná.
- Valami baj van? –kérdezte Zsuzsa aggodalmasan.
- Nem, semmi, csak még egy telefont el kell intéznem.
- Kérem kapcsolják be a biztonsági öveket –szólt kedvesen a stuardes Szigligetiéknek. – A gép azonnal felszáll.
- Nekem telefonálnom kell –állt fel eszelősen Márton.
- Ahhoz nem kell elmenned – figyelmeztette Zsuzsa.
A férfi zavartan hívta a számot. Ezt most meg kell tennie. Bármi lesz is a következménye beszélnie kell Szabinával. Érzi, hogy szüksége van rá.
A telefon kicsengett, majd néhány pillanat múlva foglaltat jelzett. Újra hívta. Kicsengett, majd ismét foglalt.
Ez csak valami tévedés lehet. Az teljesen kizárt, hogy Szabina nem akar vele beszélni.
Pedig erről van szó. A felismerés úgy hasított belé, mint akibe tőrt szúrnak. Érezte a penge élét, amint a bordái közé hatol.
Szabina nem akar vele beszélni! Csak képzelődött.
- Nos? –tekintett rá Zsuzsa kérdően.
- Ki van kapcsolva a szám. Majd Párizsból megpróbálom újra.
Zsuzsa nem szólt semmit, de hirtelen rádöbbent egy idegen ül mellette a gépen. Egy idegennel megy Párizsba, a szerelmesek városába. Egy idegennel, akihez még csak hozzá sem érhet.

Amíg másnap Zsuzsa a konferencián volt Szigligeti céltalanul bolyongott Montmartre meredek utcáin. A domb tetejére érve leült a Sacré Coeur lépcsőire, és fáradtan figyelte a galambokat kergető gyerekeket. A füvön fiatalok ölelkeztek, egy fiú gitározni kezdett: „don’t worry, be happy now”. A többiek csatlakoztak hozzá, pillanatokon belül jókedvű ének töltötte be a teret.
- Minden okom megvan rá, hogy boldog legyek –sóhajtott Szigligeti –és mégis a világ legszerencsétlenebb emberének érzem magam. Mindent megadnék, ha most abban a kicsi albérleti szobában lehetnék. Párizs összes fénye elhalványodna amellett, ami kitölthetné azt a szobát, ha Szabina átölelné még egyszer. Beszélnem kell vele! Hallanom kell a hangját, különben megőrülök.
Elővette a mobilját. A telefon kicsengett.
- Igen? –hallatszott Szabina vidám hangja.
- Csak… nem is tudom… hallani akartam a hangodat. Szükségem van rád. Tudom, hogy vége, de attól még…
- Én nem tudok neked segíteni. Ott van a feleséged, vagy keress valaki mást de én nem tudok segíteni!
- Ki az?- hallatszott egy férfi hang a távolból.
Kornél, villant át Szigligeti fején a gondolat. Kornéllal van.
- Hát persze –nyöszörögte szerencsétlenül Márton, de Szabina már le is nyomta a telefonját.
Hé! Nem erről volt szó! –dühöngött magában –Azt mondtad, mi örökre összetartozunk. Az örökre az most is tart! Most is örökre van. Nem lehet hazugság minden! Az nem lehet, hogy semmi sem volt igaz! –és tiszta erejéből bevágta a mobilját a szemetes kukába.

Hülyét csinálok magamból. Tiszta hülyét. Mi a fenét akarok még én ettől a lánytól? Hiszen máris talált a helyemre mást. Csak nevetségessé teszem magam. És mit számít az, ha nevetséges leszek? Mit számít bármi is, ha nincs velem? Jaj, fel kell hívnom! Fel kell hívnom! Egyszerűen nem lehet, hogy csak így magamra hagyjon. Nekem ő a levegő, ő minden dolognak az értelme, ő az élet. És Szabina mindig ott volt mellettem, mikor szükségem volt rá.
Visszarohant a szemeteskukához.
Kétségbeesetten turkálni kezdett a félig rágott almák, és maradék szendvicsek között. Voilá: chevalier sans peur et sans reproche. Íme, a félelem és gáncs nélküli lovag –gondolta magában keserűen.
Már épp feladta a keresés, mikor a kuka alján megcsörrent e telefonja.
Zsuzsa volt az.
- Hol vagy? –kérdezte.
- Épp a Sacré Coeur lépcsőin üldögélek –felelte Szigligeti , és minden erejére szüksége volt arra, hogy el ne sírja magát.
- Akkor odamegyek. Fél óra múlva találkozunk –mondta Zsuzsa kedvesen.
- Jó –hallotta távolról a férfi saját hangját, majd lerogyott a kuka mellé, és masztaos kezével letörölte a könnyeit.