Épp hétfő reggelre ébredtem. Egy piros kijelzős óra ébresztett, pontban 6:30-kor. Miután sikerült átverekedni magam az este szétszórt ruháim tömkelegén, sikerrel eljutottam az életemet minden hétköznap reggel teljesen megkeserítő, ámde a mindennapi életben igencsak hasznos szerkezethez, és egy gombnyomással kikapcsoltam az ébresztőt, hogy ne csipogjon tovább. Mint ilyenkor mindig, 5 percre visszabújok jó meleg ágyamba. De hiába fogadkozom, hogy csa 5 perc... ezen a reggelen is, mint annyiszor előtte, megtörtént. Ismét elkövettem azt a hibát, hogy nem 5, hanem már majdnem 10 percre dőltem vissza kényelmes ágyamba. Miután eme felismerés kiugrasztott vackomból, sürgősen, már majdnem válogatás nélkül kapkodtam fel magamra némi ruházatot. Megdöntve rekordomat, szinte lecsúsztam a lépcsőn, mely házunk 2 szintjét köti össze. Odalent felhajtottam a kakaót, amit anya csinált, mielőtt, délutános lévén, visszafeküdt az ágyba, és már rég a 3. oldalára fordult, mikor eltettem a napi ebédadagom, a kulcsom és a diákigazolványom. Magamra kaptam a kabátot, a csizmát, és modern kori hősként vágtattam a buszmegálló felé. Természetesen a sors beleszólt: épp a kanyarban járhattam, mikor a busz elindult attól a híres megállótól. Nem baj, csak 5 perc, számoltam magamban. Igazam is lett, 5 perc múlva jött a következő. Zsúfolásig tele, természetesen. Kitartóan próbáltam odébb tuszkolni egy néni csomagját, hogy feljussak a felső lépcsőfokra, nem akarván megsérteni a szabályt: Az alsó lépcsőfokon tilos utazni! Idő közben elhallgattam az mp3-lejátszókból kiszűrődő különféle zenék egyvelegét: 50cent, nirvana és guns n roses hangjai jutottak el a fülemig.
Átszállás. Na végre, szabadultam. A busz pöfögve tovább indult a megállóból, de rögtön utána követte a már környezetkímélő 120-as számmal ellátott busz, mely szinte üres volt. De minden ülőhely foglalt. A suli felé vezető úton sikerült elcsípnem egy kis foszlányt 2 néni beszélgetéséből: "Ezek a mai fiatalok, cipelik azt a hatalmas táskát!" így az egyik. A másik eképp felelt eme éles eszű megfigyelésre: "igen-igen. Bezzeg a mi időnkben!"... Levontam azt a következtetést, hogy a mai öregek nem értik a mai fiatalok világát. Ezt hívják angolul "generation gap"-nek, ha jól gondolom.
Íme, eljutottunk az iskola előtti buszmegállóig, ahol is a 120-as buszok utasainak legalább a fele leszáll. Jönnek dolgozni, tanulni, egyebek. Eme hétfői napon 9 órát töltök el az iskolában, ebből a 7. lyukas, mivel 8-9 órában történelem fakultáción veszek részt. Az első óra előtt elmegyek mindig az osztálynak fenntartott szekrénysorhoz, és a saját vaskabinomhoz lépek. Egy apró kulccsal kinyitom azt a nem éppen túlméretezett lakatot, melyet még tavaly tettem rá. Az általam bevitt vállfára felakasztom a kabátom, a sálam és a pulóverem, a felső polcra kerülnek a nem kellő tankönyvek, lentre a frissen mosott testnevelés-ruhám. A lépcsőn felmegyek az iskola első, egyben utolsó emeletére, és a média terem előtt elhelyezett széksorra telepszem.
A 4. óra utáni szünetben, ami az első 20 perces szünetünk, elmegyek az informatika terembe, internetezés céljából. A postám ellenőrzése után feltévedtem a chat.hu-ra, ahol egy jópasi20cm nevű férfi kattintott a nevemre. A következő képpen kezdte beszélgetésünket: "honnan? mennyi vagy? van pasid? ha nincs talizunk?" szerencsére épp véget ért a szünet, így nem kellett válaszolnom eme igazán értelmiségi kérdésekre.
Este 5kor sorstársammal együtt, aki egyben a barátnőm, felkerekedünk a metró felé, hogy végre hazajussunk. Ma nem jött értem senki. Szomorú.
A metróra várva 2 lány párbeszédét volt alkalmam kihallgatni. A következők hangzottak el: "Holnap megyek orrpiercinget csináltatni. Képzeld, tegnap a buliban volt egy tök jó csávó, totál izmos, kigyúrt... táncoltunk és felvitt szobára", mondta a szőkébbik. A kevésbé szőke így felelt: "Tényleg? És jó volt? Tudom kire gondolsz, arra a pasira régen hajtottam. Jó pasi csak ostoba. De nem baj nem lényeg."
Este 7 felé már otthon is voltam, de rajtam kívül senki más. Csak egy cetli az asztalon: "később jövök, a kaját dobd be a mikróba és egyél. Puszil: Anyád". Mint ahogy az aláírás mutatja, anyától érkezett az üzenet. Hát bementem a konyhába, és az előre összerakott kaját betettem a mikrohullámú sütőnek nevezett csodaszerkezetbe, ami, a modern kornak köszönhetően, az egyszerű, fagyasztott ételeket is 5 perc alatt összerottyantja, és már ehető is. 3-szor lenyomtam a start gombot, ami 1.5 perc melegítést jelent.
A tányért beillesztettem a mosogató még szabadon maradt zugába és azon gondolkoztam, hogy vajon miért nincs mosogatógépünk, mennyivel egyszerűbb is lenne az élet. Bementem a szobába, letelepedtem a fotelba, ahol ilyenkor általában leledzem, és bekapcsoltam az rtl klubot, ahol éppen a fókusz sokadik adása ment. Alig pár perccel később a kvízmestert körülvevő ujjongásra kaptam fel a fejem. El is gondolkodtam, hogy milyen ügyes a kamerás, hogy a "TAPS" feliratot nem látja a néző. Egy kedves antipatikus úriember foglalt helyet a játékos székében, rögtön belefogva agyhelyének megjátszásába. Színvonala mint Győzikéé. Épp elgondolkoztam volna a helyes válaszon, amikor becsapódott az ajtó, és anyám rontott be rajta. Rohantam segíteni, elvenni újabb csomag karácsonyi ajándékát, melyet megkésve kapott meg. Elpakoltunk, beszélgettünk, feljöttem a "szintemre".
Egy zuhany, gondoltam, jó lesz, úgyis fáradt vagyok. Fogmosás, egyszerű, nyelvet nem tisztító fogkefével,zuhanyzás, újfajta Camay Sensuelle illatú tusfürdővel. És fellövik a pizsamát. Este az utolsó gondolatom még a Kvízmester játéka körül forgott... akiről hidat neveztek el. És megint szétszórtam a ruhát. És ma sem vettem elemet a pislákoló órámba. |
