- losnak
Múltból jöttem
- csendben -
évszázadok árnyaként
sodródva,
keresve téged
mert jövőm vagy.
Szived immár
bennem dobban,
magányod így
életem záloga.
Akár egy öreg hegedű,
keserű hangja.
Lélekrapszódia...
Hallod?
Neked dalol
minden hang
Gyere velem!
Varázslat nélkül
sivár a nap
- ez hát a halál?-
vágy és mormogás.
Mélyben izzó feloldozás,
mert a jövőm vagy...
Emlékedből lépek elő.
Ereid kíváncsi játéka,
- fojtva -
bilincsként tapad rád
ajkam.
Véred oltja szomjam,
míg szól a hegedű
keserű hangja.
A szavak
márványba faragva
- pihennek -
lábad előtt.
Oldozz fel!
Ajándékom
az engesztelő pillanat,
s a homály
mi ránk tapad.
A legszörnyűbb lecke
ránk maradt...
A magány
az örökkévalóság
szent akarata.
Felszabadító kárhozat,
folyékony áldozat,
vérző illatodért
fohászkodva
magamba fogadlak.
Míg szól a hegedű,
- emlékszel? -
A táborok hangja
még érted sóvárog.
Megtagadott emlékeid
Szűk sikátorok
és a kőarcok
- tudod... -
Egy mindíg néz,
rezzenéstelen
pillantásában
ott vagyok.
Nyisd fel a szemed!
Suttogj nekem!
Itt vagyok!
Mélyen alszom,
így álmodok,
- újra élve kéjed -
véred bennem lobog.
Mert a művem vagy,
múlt és jövő,
kántáló papok.
Széttárt karok ölelésében
magam vagyok.
Tudd..
erősebb a holnap,
mint egy ringó csípő
vagy egy csók...
Mert benned zihálva,
perzselem titkod
- magányod táplálom -
míg szomjad hozzám űz.
Itt vagyok!
Öreg utcákon
reszkető istenek lépte
- kipp-kopp -
ajtódon
szavaim emléke.
Mutasd meg!
milyen volt az idő
- nélkülem -
míg nem léteztem.
Oszd meg velem!
- érzékek? -
Hunyd le a szemed!
Sóhajom forró,
szólnak a dobok.
Szívverésre várva,
lebegő vágyban
meghal a szenvedély.
Add a kezed!
Felemellek.
Szépnek látom
gyarló lelked.
Általam élő leszel.
- értékesebb mindennél -
Bőrömbe karcolva arcodat
Mutasd magad!
Félek!
Akarod még?
Már bennem
suttog a mindenség
Te nem félsz?:
Míg szól a hegedű
keserű hangja,
lüktetve hívlak,
oltsd szomjad
általam!
Kezed a magasban
új imát alkot a száj
Akarod még?
Árnyékod ízlelve,
neked vetkőzöm,
hogy az igézet
életre kelljen.
Úgy állj előttem
akár egy ősi isten.
Pőreségem
átkod oldja.
Csak suttogj nekem!
Vigyél magaddal!
- ölj újra és újra -
Elemésztve múltad
- mi én vagyok -
hogy jövőd legyek.
Hullámsírok felett
lebegj velem!
Haza térve,
a hétköznapok édenkertjébe,
véredben lüktetve,
- csendben -
reméltem
létezik e hely,
mi bennem kísért.
Öröklétben
- nélküled -
kapcsolatban az élettel
- általad -
hol nincs végzet,
elfecsérelt ígéret
és szó.
Csak a felkelő nap sugara
és Te Királyom!
Teremts új világot!
Jöjj Szerelmem,
hisz erre vágytam.
Karodban hulljak földre,
ajkadon égjen lelkem,
mert utolsó csepp vérem
neked adom.
S vele
hallhatattlanságom...
- így megmaradok -
Életedért,
életemmel fizetve.
- egy pillanatba merevedve -
Álmaim kőarcomon.
Élnek tovább
csak hagyd,
had szóljon
a hegedű
keserű hangja...
|
