Egy üveg bor pihen az asztalon,
S a vérvörös szín láttán megint rá gondolok.
Még a sejtelem szitáján örlődik az egész,
Mint ahogy felhők közül csillámlik
Néhány kósza kis fény.
Nem merek közelebb tántorogni hozzá,
Hisz ilyenkor remeg a láb,
S félek felemészt az ajkán lángoló
Édes tűz,ami a mély, tudatlan
Elmebajba űz.
Bár tudná, mit jelent nekem
Egyetlen mosolya, nevetése,
Mikor arca arcomhoz ér,
Mint sivatagi szomjazónak
Egy pohár víz.
Rettegek, hisz rút vagyok, ezért
Tiltón megtagadom simogató tekintetét,
Pedig úgy szeretem, mikor végre
Csak egy pillanatra rám néz.
E szerelem most a halálba vész, hisz
Talált egy lányt, aki kimondta, hogy SZERETI.
Nem úgy, mint én, kiben nem talált reményt,
Gyáva, félénk, ó míly szenvedés!
Most, mint egy sértődött óvodás,
Szemem fénye már nem csillan meg arcán,
Nem köszönök neki, nem beszélek vele,
Ó Istenem csak nehogy észrevegye,
Azt, hogy én még mindig úgy SZERETEM! |