Oly korban születtem én… zavaros időkből csendesülve,
Mikor a kornak szelleme száguldott, jobb jövőt ígérve.
Világoknak osztottsága családok közt verte fel sátrát,
Munkába indulók, vasajtó előtt álló reménykedőket látták.   

Éveknek suhanása, új széllel vetette magját a földbe,
Kopár területeken, bizakodásnak városait megszülte.
Tavasznak sugarában, kéknyakkendőben szaladgálva,
"Hegyek között, völgyek között, zakatol a vonat…"

Cipőimet sorban kinőve, hallgattam a világnak híreit,
Forrongott a mindenség, emberek vívták hitüknek csatáit.
Szomszédok gyűlöltek, mert lánctalpak taposták utcáit,
Holdon járó ember kereste a Föld, hívogató kékségit…

"Sej-haj száll az ének…" vörös kendőm szállt a szélben,
Továbbra is a Béke alatt, a nagyvilágok háborúban égtek.
Kerestük a helyünket… két világnak furcsa oldalán,
Építették az országot, mások hatásának konok módján.

S közben vígan éltem kalandokat kereső gyermeki életem,
Apám - Anyám mindig óvón vigyázta, csintalan léptem.
Serdülvén vasat gyúrtam s még haszontalanul kapáltam,
Már mások voltak a dalaim, mivel a jövőmet kutattam.

Szerelmek fodrozták életem folyóvízének hullámait,
Keserűségek edzették lábaimnak… botorkáló lépteit.
Megvívtam napjaimnak mindennapos vesztett csatáját,
Még sokáig nem találtam életemnek, értelmes hasznát.

Nem bíztam Istenben, nem volt bizodalmam Emberben,
Hitetlenül tengődtem… egy nagy kaparkodó tömegben.
Mikor nekem is eljött, Betlehemnek fényes csillaga,
S csodás leányként ölelt át, szerelemnek forró karja… 

"Oly korban éltem én…" zavaros időmből csendesülve,
Midőn az emberiség él továbbra is… egymást gyűlölve.
Kaparkodok még mindig, de már ketten a csillagommal,
Hogy találkozhassunk egyszer… a távoli univerzummal.

                                        *