Ablakodban állok, városodra nézve
Számlapodon sötét sziluett az idő
Százéves magányban sose kérdték: félsz-e
Tart-e büszke falad, vagy egyszer csak kidől?
Padlásodra költött ezer galambnemzedék
Kirepültek régen, otthagyva hangjait
Turbékoló vágyban fogant lágy zenék
Emlékire mozdulnak repedt harangjaid
Jeges hideg újév átfúj az ablakon
Üvegcserepeket sodorva a mélybe
Törött szivárványég alatt ásít vakon
Rongyába búj egy nyomorult: hagyják végre!
Március illatát hordja már az utca
Ingujjban szalad az állók közt pár gyerek
Mintha élednének a fák, vagy ki tudja?
Valahogy mosolygósabbak az emberek
Oromzatok párkányira gubbasztva ül
Rázza tollait az áttelelt madárraj
De a morzsát szórót látva mind-mind arra gyűl
Nem törődve már a csókolózó párral
S a villamos oldalán a reklám örök
Mozgásba lendül a járó-kelők népe
Felvisít a kerék, s csörömpölve zörög
Lomhán fordul, döccen a kanyarhoz érve
S ahogy állok némán, városodra nézve
Számlapodra újra hajnalt lehel idő
Százéves magányban most se kérdik: félsz-e
Tart-e büszke falad, vagy egyszer csak kidől?
2006-02-16 |
