Rekedt hangszóróból pattog a friss ének,
Nyitott ablakon a fák virágai benéznek.
Recsegő derékkal fájó lábamat nyújtanám,
Kezemmel matatok hűséges botom után.
Kelni kell, mint mindig a napnak kezdetén,
Pedig nem siettet a munka vekkernek kerekén.
Hosszúra nyúlt az álmatlanság éjszakája,
Zörögnek gyógyszereim dobozuk homályába.
Hideg a papucs, fáznak pihentelen lábaim,
Megyek, hogy köszöntsenek reggeli tablettáim.
Remegő kézzel sóhajtom a távoli múltamat,
S poharam hullva, szilánkjaival borítja padlómat.
Szürkületbe hajlik szobámnak éltető biztonsága,
Forog velem a múltamat őrző falaknak suttogása.
Mi történik, hogy elmémet nem veszítem el,
De testem ereje mégis pusztítóan emésztődik fel?...
Hideg markolja hátamnak megfáradt gerincét,
Nem érzem lábam, s hallgatom a csend neszét.
Árnyak kúsznak a mennyezetnek világába,
Sötétségnek fejedelme telepszik le a szobámba.
Hangtalanul ordít torkomnak riadt fájdalma:
-Valaki kapcsolja már fel a lámpát a magasba!
Sűrű a feketeség, félek itt egymagamban,
Hát nem jön segíteni senki, oly magányomban?...
Gyertya lángja lobban fel a fojtott hangokra,
Ismerős e férfi arc, ki feltart a szédítő magasba.
Mosolytalan könny áztatja borostásra az arcát,
Kutatja a miért.... fájdalmasan múló valóságát.
Fénytelen éjszaka ködösíti asszonya tekintetét,
Nem élteti éhező sírásom, az élettelen keblét.
Ráncos a kéz mely esténként álomba ringat,
Idősödő asszony az, ki szeretettel csókolgat.
Öregember aggódva vezeti botladozó lépteim,
Pince sötétjében arctalan képet simítnak kezeim.
Sánta hírnök hozza a borús hadi üzenetet....
Öregeim zokogva szorítják értetlen lelkemet....
Félelmek nyílzáporában csattannak a csizmák,
Felhívnak az utcára, a "davaj-davaj!" kiskatonák.
Kormos arcok tükröződnek a poros kőhalmokon,
Tetovált számok szikráznak a sápadt karokon....
Derengő éveknek hajnalán a pitymallat keltével,
Szappan szagú arc csókol szerelemnek hevével.
Holdvilág mosolyodik rémült arcomnak láttán,
Pedig csak egy pici szív dobban át lelkem fátyolán.
Havas vihar, mely hozta meg ölemnek fájdalmát,
Síró hangocska törte meg szélvésznek birodalmát.
Szivárványnak virágai táncolták be életünk kertjét,
Örömteli fáradtsággal vártuk a napnak hűs estéjét.
Tücsöknek muzsikája oltalmazta álmaink világát,
Mikor szél hozta fékező kerekeknek csikorgását.
Dörömbölés, üvegtörés mely zúzta szét az éjszakát,
Remegve néztünk a nagy fekete autó függönyén át.
Januártól decemberig szürke őszi idők következtek,
Veszekedés, sírás s remény mind-mind szövetkeztek.
Októberi ólomeső jugatta háznak oltalmazó falát,
S vöröslő szemekkel néztem a vasútnak üres peronját.
Picinyke kéz mely türelmetlenül sírva rángatott,
Kérdően nézett fel.... mert szerelmem itt hagyott.
Vakolattól sáros kockakövön mentünk hazafelé,
Tankok dübörgése vezetett egy másik világ felé....
Meneteltünk zászlóknak hívogató lobogása alatt,
S építettük újra romokból oly szeretett hazánkat.
Gyermekem mosolya vidította egyedüli létemet,
Fehér ingre kötöttem nyakkendőt, kéket majd vöröset.
Büszkén szemléltem amint szaladt sötét öltönyében,
Diplomáját lobogtatta a friss tavaszi szélben.
Tártam ki karomat s öleltem volna magamhoz....
Ha a fiatal postás messziről jött levelet nem hoz....
Ismerősként köszöntött a vasútnak zsúfolt peronja,
A miértet kereső kezemet, már senki sem fogja.
Ballagok hazafelé, s küzdök a füllesztő hőséggel,
Szomszédoknak magyarázok, oly tehetetlenséggel.
Telnek, s múlnak a várakozás éveinek dolgos napjai,
Néha egy levél s fénykép az éjszakámat fényesíti.
Időnek haladtával nyugállományba szólítják testem,
Ablakom előtti fának a sárguló leveleit szemlélem.
Társaságot magányomban betegségem biztosítja,
Kórházból kórházba jár a mindennapok szokott útja.
Már csak arra kérem a Sorsot, hogy kegyes legyen,
S alvással esténként az elmémben is pihentessen.
Száraz már a szemem, mint sivatagi kútnak az alja,
Tekintetem a plafont nézi, ki onnét a reményt várja.
Bíbor ködnek árnyai jótékonyan takarják a múltat,
Esti sötétségbe borítják az éltemet látott szobámat....
De mi ez a világosság, mely vakítja szemem bogarát,
S talán fehér köpenyben szólítanának már odaát?....
Nevemet mondom, és mosolyt kapok cserébe,
Simogat egy picinyke kéz.... Igen.... újra élek....
*
|
