Látni a vasárnap délelőttön
piros masnikat sokasodni,
jólesik megmosakodni
a szabad asszociációkban,
az ellen-rációkban,
itt nincs semmi matt, semmi pöttöm,
de minden ragyog,
a rímek adogatnak,
gondolataik vagyok,
ahogyan az inggombok
is egymásnak adogatják
a babráló ujjakat…
leírom, miként elmémbe hullnak:
mindenben hangok lapulnak,
elképzelem egy rét
készülő arany-kék belsejét,
az ezüst siklását egy dévédében,
a zephír-remegésű empéhármakban,
a rézpenész-pislán lézer tűfejét,
a nyári lombban a trigonometriák,
ahogy felszürcsölnek egy harmatcseppet:
kódex-lilák, szemgolyónyomásos vörösek…
lásd, néhány kattintás és
pengő rianás, fut a bit-repedés,
kettes számrendszer vagyok a szerverekben,
bár csücsülnék berekben,
cseresznyefa ágon,
mint a költő ama hajdani versben,
de én átszörfölök a világon,
mert nekem nincsen, nincsen kertem,
pedig, mondják, kerttelen olyan ő,
mint férfi-ölelés híján a nő,
ezért sápad arcom, testem
monitor-derengésben,
holott csatangolni volna jó,
csatakos, télvégi erdő-mélyen,
hol a hóvirág úgy nő,
mint a fekete reverendás papok
nyakából a fehér nyakkendő,
a hóvirágban is hang van:
neutrínó-susogás növényi rostban,
és szájtáti szivárgás,
a rügyben hangosodó,
a hullt levélben halkuló…
február vége van,
a levegőben valami hulló,
cseppfolyós vagy kristályos talán,
átsöpör az utcán,
aztán mégis ritkás hó hull
a földre, s elmúl…
ilyen lehet az idegsejtek
közti elméleti térben, ha felfakad
valami gondolat,
ami csak sejtésnyi,
nézd, az égbolt szürke és résnyi,
seszínű, mint egy vízcsepp,
és nem mozdul fejünk felett…
szökőnap sincs a mai naptárban,
azon átvetődnék Fortsburry stílusában,
s ott találnám talán
magam egy könnycsepp túloldalán,
az árnyéklét halkabb dalán,
hol dudorásznak a friss hantban,
s finomtestük elpárolog,
s hátramarad az egyszerű,
ami álagát tekintve kompót-szerű,
de koránsem olyan édes,
erről egyébként ne kérdezz,
a bogárkákon kívül nem tudja senki sem,
bár vannak, akik férgeket esznek,
ők azt mondják, azok édesek,
netudjammeg,
sokkal inkább a lényeg s veleje:
Krisztus 2. eljövetele,
ami olyan lesz, mintha minden
édes liszttel telítődne: puha és fehér,
fehérben arany, aranyban fehér,
dicsőséges lisztfolyam,
igen, éppolyan,
mint maga a Nyár,
aranylobogású, izzása fehér,
majd a Nap a látóhatárra ér,
kelőben vagy lemenőben,
és királydrámás színeket hagy a felhőkben,
amikor szimfóniává dúsul a vágy
az érett nőkben,
sanzonok kelnek az egymást ölelőkben,
ostyaízű korallok az elmenőkben,
s tűnő lépteikből kimarad egy fázis,
hártyavékony, mint istenben-extázis,
a szirének, a szeráfok, s más ilyen népségek
szordínós hangokat pattintgatnak hárfáikon,
s ez tetszik a pávarikoltásban táruló égnek,
ahogy átrezeg a horizonton a húr,
mondom, mindenben hang lapul,
február vége van,
eső vagy hó hull,
minden dal, dallam,
a felbukkanó szerverekben
a szférák zenéjét fülelem…
és nincs bennem félelem!