Pontosan két év telt el Nicole tragikus halála óta, de Marc azóta sem tudta túltenni magát felesége elvesztésén. Ezen a reggelen későn kelt, hiszen szombat volt. Karrierje épp kezdett felvele ívelni, de őt ez érdekelte a legkevésbé. Ezen a napon, mely szeretett felesége halálának második évfordulója, csak olyan dolgokat akart tenni, melyeket a felesége is szívesen tett volna. Reggel főzött kicsit, míg a rizs párolódott, meglocsolta a már két hónapja szikkadt földön tengődő, kókadásnak indult növényeit, hogy életre keljenek. Hiszen Nicole annyira szerette őket. Kiment gyorsan a konyhába, hogy leellenőrizze a rizs állapotát, majd mikor a nappali felé vette az irányt, hogy pár percre kinyissa az ablakot, észre vette, hogy Nicole kedvenc könnyező pálmájának legfelső leveléről egy parányi "könnycsepp" készül lehullani. Hát sír? Ennyi idő után? Marc hosszú percekig meredt a könnyező növényre. "Miért sírhat?", tette fel a kérdést magának. "Boldog talán, hogy meglocsoltam? Vagy Nicole emléke él még benne?" LEhajtotta fejét, majd tovább sétált a hatalmas ablak felé, hogy, mindegy megnyitva a levegő útját az állott szagú szobába, kitárja azt. Visszasétált a fövésben lévő rizshez, és pár perc elteltével, mikor megfelelőnek érezte a szemek keménységi fokát, lehúzta a villanytűzhelyről. Félre tolta a fazekat, majd mellé tolta a hússzeletekkel teli serpenyőt is. A recepteket persze a feleségétől nézte el. Valami véletlen folytán, egy hét óta először, betévedt a fürdőszobába. Arca kialvatlan, fáradt és nyűgös volt. Ezen csak rontott az egyhetes borosta.... azaz már-már szakáll és a mosdatlan szag. Grimaszokat vágott magának a tükörbe, és nagy nehezen rávette magát, hogy másszon be a kádba és fürödjön meg. Így történt. De ezt csak azután hajtotta végre, hogy fogta a borotvát, és megborotválkozott. Tisztán, ápoltan rögtön másképp festett, és másképp nézett magára is. De szeme hirtelen elszomorodott... "Még el sem köszönhettem tőle... el sem mondhattam, hogy nem csaltam meg..." Elgondolkozott, hogy ha tudja, hogy ilyen hamar el kell válnia tőle, mennyi mindent csinált volna másképp. Azok az éjszakák, amiket a haverokkal töltött, mennyi fölösleges mulatság, mennyi unalmas tévénézés és heverészés! Ó, ha tudta volna, hogy a nap, mikor búcsút kell vennie tőle, ilyen közel van! Magát hibáztatta, amiért nem volt eleget Nicole-al, és ezen a napon, mint a múlt évben is, csak az ő kedvére akar tenni. Főzött, és felesége tiszteletére meg is fürdött... Délutánra egy kis bevásárlást tervezett, majd el akart menni az állatkertbe megetetni a tevéket, estére mozit tervezett, valami olyan filmet, amit Nicole is élvezett volna, és otthon egy romantikus, gyertyafényes vacsora.
Visszatért első teendőjéhez, az ebédeléshez. Az adag, amit főzött, egy hétre elég lett volna. Alig hogy befejezte, csöngettek. Kiment, hogy kinyissa az ajtót, de a csöngetés csak figyelmeztetés jellegű volt, Bastien már az előszobában volt, és kabátját akasztotta fel a fogasra.
-Szia, Marc. Gondoltam átugrok hozzád. Hogy vagy? - kérdezte kissé erőltetett könnyedséggel, és mosolygott.
-Jól. Te mit keresel itt? Miért nem a feleségeddel vagy? -kérdezte Marc durván, majd barátjához vágott egy pár papucsot, hogy ha már úgyis ott van, ne zokniban mászkáljon a kövön.
-Gondoltam eljöhetnél velünk meg Diane-nal valahova. Az állatkertbe tartunk a gyerekekkel, nem akarsz velünk jönni? Diane-t már elhívtam, ő szívesen jönne. De szeretnénk, ha velünk tartanál. Na, van kedved? - szólt a meghívás Bastien részéről. Tudta, hogy erre a kérdésre sosem fog már ebben az életben IGEN választ kapni, ezért már készítette is a válaszát a NEM-re.
-Végül is miért is ne? Én is oda akartam menni délután. Nicole emlékére. Tevét etetni és megnézni az oroszlánokat. - válaszolta Marc. Ez volt az a válasz, amire Bastien kicsit sem volt felkészülve. De hát az ok így is csak Nicole volt...
-Rendben akkor majd gyere át hozzánk... mondjuk fél óra múlva, rendben? Addig is szia! - búcsúzott Bastien és már kint is volt.
Csak egy pár perccel telt el több fél óránál, mikor Marc már ott is volt a szomszéd utcában lakó Bastien házánál. Rendezett hajjal állított be, kiillatosítva, farmerben és szövetkabátban, mivel hűvös idő volt. Lexi, Bastien fiatal felesége kirohant, hogy üdvözölje. Két puszival köszöntötte, majd bekísérte. Diane szintén puszikkal köszönt neki. A gyerekek, egy fiú meg egy kislány, két éves mindkettő, ikrek, ( Julien és Léa) a szeretett keresztapjuk nyakába ugrottak, az pedig szelíden mosolygott vissza rájuk.
Megérkeztek az állatkert kapujához, ahol vettek négy felnőtt és két gyerek jegyet. Ahogy haladtak, egyre nagyobb állatokkal találkoztak. A két kicsi a farkasoknál ragadt le az anyjukkal, közben Bastien az előrébb levő lámát tanulmányozta, Marc és Diane pedig együtt könyököltek az oroszlánok ketrece előtt. Egy idősebb hím bolyongott elöl, hátrébb egy fiatal nőstény szoptatott három kicsi kölyköt, akiket egy fél és körüli hím nézegetett. Lexi farkasai összesen öten voltak, hármas és kettes csoportokba verődve jártak fel-alá a kifutón. A nagyobb csoportban volt egy egész pici farkaskölyök is, szinte ki se látszott a fűből. Bastien és a láma pedig... egy-egy hatalmas köpéssel pecsételték meg örök barátságukat. A többiek alig tudták abbahagyni a nevetést, mikor Bastien visszatért hozzájuk, de immár egy hatalmas lámaköpet büszke gazdájaként állt a kis csoport élére. Még Marc is nevetett, pedig már két éve nem látták nevetni. Mosolyogni is csak nagy ritkán.
Végül, este hat óra körül hazafele vették az irányt. Kicsit vártak, amíg megnyugszik a hangulat, és a nevetés nem jelent veszélyt rájuk, majd elindultak haza.
-Tényleg nagyon jól éreztem magam. Köszi hogy elhívtatok, jólesett. És talán picit elfelejthettem Nicole-t. Vagyis a fájdalmat, ami betölti az utána maradt űrt. - mondta Marc mikor elbúcsúzott Bastientől a kapuban.
-Az volt a célom, hogy te is jól érezd magad velünk. Furcsa is ez, nem? Mióta Nic meghalt, mi is eltávolodtunk egymástól, pedig a legjobb barátok voltunk. Te, Diane meg én és Lexi. És persze Nic... de itt az ideje, hogy újra felmelegítsük a barátságunkat. Na, jó éjszakát, Marc. Szia! - mondta mintegy elköszönésképp Bastien, majd bement. Marc egy darabig még bámult utána, de végül megfordult, és elindult hazafele.
-Hé! Marc! Marc! Állj meg, várj már kicsit! - hallotta a ház felöl Diane hangját, amint utána kiált. Visszafordult és kérdőn nézett a lány irányába. - Ott hagytad a pulóvered... - nyújtotta át Diane a fekete zipzáros pulcsit a gazdájának.
-Köszi... Aranyos vagy. - válaszolta kissé megilletődve Marc, és átvette a felsőt a lánytól.
-Örülök, hogy eljöttél. Féltem, hogy nemet fogsz mondani. Kedvellek, de nem szeretném látni hogy eldobod az életed. - mondta szomorú szemekkel Diane. Egy ideig a földet kémlelte, majd felemelte tekintetét és mélyen Marc szemébe nézett.
-Az bűn, hogy még mindig szeretem a feleségem? Hiába halt meg, az emléke még mindig él! Sosem fogok tudni elfelejteni, értsétek meg!
-Nem azt kérem hogy felejtsd el, Marc! Mi is szerettük őt, természetesen nekünk is sokáig fájt hogy nincs velünk, de el kell fogadnod! Marc, Nicole meghalt, már két éve halott! Előbb-utóbb túl kell tenned magad rajta, és ez könnyebben menne, ha társaságba jártál....
-DE NEM AKAROM TÚLTENNI MAGAM A SZERELMEM HALÁLÁN!!! - vágott közbe dühösen Marc. Erre válaszképp nem szavakat kapott. Diane szájon csókolta.
-Ha nem vetted volna észre, Marc, azóta szeretlek, hogy megismertelek. Nem kéne így ragaszkodnod Nic emlékéhez. Ő volt a legjobb barátnőm, de ahogy én feldolgoztam a halálát, neked is fel kéne. - Diane szó nélkül megfordult, és ment volna be. De Marc elkapta a karját és magához húzta. Átkarolta a derekát, és egy gyengéd csókot lehelt a lány ajkaira.
-Köszönöm... - ezt az egyetlen, egyszerű szót súgta a lány fülébe. |
