Ránk köszön a szőke tavasz,
illatába rejti szépségét,
barna fák tetején lombok
kiemelik az ég kékjét.

Lágy szél virágot szed reggel,
gyengéden szakítja szárát,
messzire viszi emlékét,
jövőre ott hajtja ki álmát.

Ágait nyújtja a buja tuja
kapaszkodni akar,
megvágja, ki arra lép,
bosszúból, mint a kard.

Megered az égi könny is,
aranyat hint a világra.
Észrevétlenül esik bánata
egy magányos berkenyefára.

2005.05.17.