A háború követei

                    A második világháború idején, egy magyar nagyvárosban

        Süvítés, bömbölés, dobhártyán dörömbölő, agyvelőt döngölő dorongok. Bombázás… Amikor a szirénák felsikoltottak, a fiú éppen a sötét temető felé igyekezett. Izgatott volt, simlis sapkáját a szemébe húzta, mintha félne, hogy valaki felismeri. Az utcákon teremtett lélek sem járt, ő mégis néha hátrafordult, de csak egy pillanatra. Sietős léptei szaladásra váltottak amint összeszorította gyomrát a sziréna vonítása. Hosszú, vadonatúj pantallót viselt, bőrcipővel és zakóval, amit nem gombolt be, így az futás közben rövid szárnyakként csapongott oldalt. Már késő volt hazamenni. Eszelős félelmében az ösztöne hajtotta valami búvóhely, vagy menedék felé, ami nem lehet célpont a repülőknek. Zihálva rohant végig a temető magas téglafala mentén a fekete, kovácsoltvas bejáratig. A kapuszárnyak tárva voltak, a légitámadások kezdetével senki nem törődött azzal, be kéne-e csukni, vagy sem ilyen késői órán. Ha hallani lehetett volna, idáig kongott-bongott volna a nagytemplom toronyórája. Igen, tizenegyet ütött volna, ám potyogni kezdtek a bombák, a halál túlérett gyümölcsei, és amikor földet értek, magvaik iszonyatos dübörgésekben bomlottak ki, hogy tüzes állkapcsokként szétmarcangoljanak maguk körül mindent…

    A fiú az első bombák sipításának hallatán behúzódott a temető bejárata mögött terpeszkedő öreg buxusbokrok sűrűjébe. Lekuporodott a nyirkos, puha földre, fejét két tenyere közé szorítva, hogy az égzengés ne tépje szét a dobhártyáját. A sapka lecsúszott róla, összeborzolódott fürtjein csíkokban csillogott az ágak közt beszüremlő holdfény és a robbanások villanásai. A szeme csukva volt, már nem zihált, csak a szíve lüktetett a torkában. Néhány perce még azon izgult, hogy időben a temetőbe érjen, most pedig az életéért remeg, az esélyért, ami a véletlenszerűségből fakad. Átkozta magát, amiért meglógott otthonról, isteni büntetést érzett a hirtelen támadt szörnyű eseményben, s közben rettegve könyörgött minden egyes földet rengető becsapódáskor.
- „Csak ne ide essen! - Svíííí!!! Svííííí!!! - Csak ide ne! - Svííííí! - Istenem!!! - Bummm!!! Bummm!!! Bummm!!! - Nem fog ide esni… Nem esik ide! Jaj!”
      A temető csak a túlsó végénél kapott találatot, azt sem oda szánhatták, hiszen az ölésnek itt igazán nem volt értelme. A szomszédos üzemek többsége azonban kráterekkel borított, lángoló romhalmazokká vált alig fél óra leforgása alatt. A fiú még mindig egész testében reszketve a családjára gondolt.
- „Most bizonyára az óvóhelyen rettegnek, és azt találgatják, vajon hol lehetek…” 
    Csaknem rosszul lett a lelkifurdalástól. Kitört belőle a zokogás… Aztán egyszerre csend lett. Felemelte a fejét, zakója ujjában megtörölte könnyes szemeit. A fülében még percekig dobolt tovább a fantomhang, később csak élesen súgott, akár az elsuhanó halál hosszú, hideg lehelete. A bokor buja ágai úgy meredeztek körülötte, mintha egy óriáspók sötét szövedékei lettek volna. Szinte már fájt ez a csönd. A tomboló hangorkán tetőpontján ujjaival betömte a fülét, és mégis, a rettentő rezonancia porcokon, csontokon át tört be az agyába. Mélyeket lélegzett, felvette a sapkát, felegyenesedett térdeléséből. A temető kísérteties sötétje, csendje, végzetesen nehéz illata, melytől előre rettegett, most különös módon megnyugtatta. Még a tücskök, bogarak is megnémultak az elszenvedett sokk hatására. A fiú kidugta a fejét, körülkémlelt. Semmi mozgás. Csak távolabb, a még lángoló épületmaradványok vöröses fénye villongott, arrafelé a pusztítás tüzének rőt nyelve nyaldosott fel a magasba.
-„Hazamenni” - ez volt az első gondolata, ám némi tépelődés után mégis úgy döntött, előtte odamegy a kriptához. -„Ebben az iszonyú bombázásban biztos nem jöttek el. De mi van, ha mégis ott vannak? Ha már előbb kiértek? Mit csinálhatnak az ő családjának sírboltjában?…”
    Óvatosan előbújt, aztán elindult befelé az egyik keskenyebb úton. A fehér sírkövek tompán világítottak, a holdfény feketén döntötte el árnyékukat a szomszédos hantokra, kövekre. Ahogy egyre beljebb haladt, megpillantotta az első nagyobb családi kripták ormótlannak tűnő tömbjeit. Többségüket a bejárat fölött timpanonba foglalt dombormű díszítette, s bár a telihold felszálló füst mögül derengett át, a szépen kimunkált oszlopok és szobrok mégis élesen rajzolódtak ki rajtuk. Nemesi családok pazar kriptái voltak ezek, a Gróf Petney-k, Báró Garamy-ak, Keveházy-ak nem spóroltak sem a méreteken, sem a kövek anyagán, míves kimunkálásán.
    A fiú közeledett célja felé. Megállt egy lekerekített sírkő takarásában. Vele szemközt magasodott az a családi sírbolt, amit nagyon is jól ismert. Fehér műmárványból készült, vagy három méter magas falakkal, négy sarkában korinthoszi oszlopokkal, melyek két oldalon egy-egy timpanon alapzatát tartották. A timpanonok mindegyikében a család dicső tetteit, pillanatait örökítették meg a domborművek. A bejárat fölötti csatajelenet központi figurája az a Gajzágó volt, aki Bem piski-i győzelmes ütközetének egyik hőse volt, s heroikus küzdelmének elismeréseként megkapta a tiszti-keresztet. Ezt a domborművet nézte, most már némileg megnyugodva, fáradtan és elmélázva a tizenhároméves fiú, Gajzágó Samil, a neves család legzsengébb sarja. Nem sok ideje maradt azonban ősei dicsőségén merengni, mert a síri csendet közeledő, halk beszélgetés törte meg. Gajzágó Samil azonnal ráismert a hangokból a jövevényekre, s visszahúzódva várt. Miattuk szökött el ilyen későn otthonról.
- Gyertek már, a rohadt életbe! Ha nem készülünk el éjfél előtt, fújhatjuk a parádét! - morogta az élen haladó alak. Mögötte még öten szaporáztak libasorban a kriptákkal szemközti sírok felől.
-„Hát mégis eljöttek!” - gondolta Samil. -„Őket is idefelé érhette a légitámadás, talán ott bújhattak meg tőle nem messze. Még jó, hogy nem futott össze velük…”
Megkönnyebbülten sóhajtott, s óvatosan kilesett a sírkő mögül. A hat fiú, akik nála három-négy évvel idősebbek voltak, - már majdnem kiértek a nemesi kripták előtti szélesebb útra. A legutolsót azonban még nem látta Samil, csak a hangját hallotta.
- Várjatok már, a fenébe!
- Szedd a lábad Bagoly! Miattad nem fogjuk lekésni! - korholta az élen haladó kopasz, vékony figura.
- Csak ne siettess, Tóni! Így is majdnem kinyiffantunk miattad! A libasor megtorpant, mert a kopasz Tóni hirtelen visszafordult, s így Ottó a pufók, szemüveges „Bagoly” beleütközött az előtte megálló feketehajú fiúba, aki méltatlankodva lökte el magától.
- Kussolj! - förmedt rá Tóni. - Ha oda rejtőzünk, ahová te akartad, már a kóbor kutyák zabálnák a maradványainkat! Különben is tele van a tököm a nyavalygásoddal! Kiáll a szekered rúdja a hatok társaságából, te Bagolyfióka!
      Ottó nagyon utálta a „Bagolyfiókázást”, de nem szólt vissza, mert tisztában volt azzal, hogy Tónival nem tanácsos ujjat húzni. A kopasz a nyomaték kedvéért, - vagy indulatból, - megrázta az öklét feléje, aztán tétovázás nélkül a Gajzágó kripta bejáratához sietett. A többiek csendben követték. A bejáratot feketére pácolt tölgyfából faragták, melybe intarziaként, elefántcsontból volt berakva a latin felirat: „Voltunk, mint Ti, Lesztek, mint Mi: Por és hamu…” Ezt még Samil nagyapja készíttette egy híres főnemesi család sírboltjának felirata után.
    Tóni megállt az ajtó előtt, belekotort a zsebébe s előszedett belőle egy kulcscsomót. Gajzágó Samil feszülten figyelte, mi történik. Már a harmadik kísérlet eredményes volt. A nehéz, rézpántos ajtó patinás kilincse engedelmesen bólintott a kopasz keze alatt, a bejárat sötétje válaszként nagyot ásított a hívatlan látogatók előtt. Samil most már hiába leskelődött, a sor végén belépő köpcös Bagoly becsukta maguk mögött a feliratos ajtószárnyat. A kíváncsi fiú hirtelen ötlettől vezetve a családi kripta hátsó sarkánál görnyedező öreg vadkörtefához osont. Eszébe jutott ugyanis, hogy két éve apja valami megmagyarázhatatlan ötlettől vezetve, kivitte magával a temetőbe.

      Amikor ideértek, nem engedte be, hanem rövid tépelődés után azt mondta neki, hogy inkább várja meg odakint.
- De miért? Hisz azt mondtad, meg akarod mutatni, és…
- Igen. - válaszolt az apja, - Meg is fogom mutatni, ha eljön az ideje… Vannak bizonyos dolgok, amiket szeretnék még azelőtt elmondani neked, mielőtt belépnél ide. Még túl fiatal vagy, hogy megismerd azoknak a múltját, akik itt nyugszanak…
   Samil csalódott volt, de nem vitatkozott. Apja elég erős egyéniséggel bírt ahhoz, hogy ellent mert volna mondani, és egyébként is, Samil sok tekintetben anyjára ütött, aki békés természetű, nyugodt asszony volt. Kint maradt hát a kripta előtt, míg apja mögött bezárult az ajtó. Egy darabig elmélázott a sírokon, de aztán, - a kíváncsisága mindig győzött benne, - lassan körbejárta a kriptát. Csak két kis hosszúkás, színes mozaikkal kirakott, lekerekített ablakot építettek be az oldalfalakba, azokat is elég magasan. Felkapaszkodott a vadkörtefa tetejébe, s onnan nézelődött. A kerítésen túl jól látszott a Marton&Schmidt - üzem csarnoképületének rozsdafoltos, kékre festett vázszerkezete, amelyből tompa kalapálás, búgás, és fémforgács szaga áradt. Samil elég jól rálátott innen a közeli, alacsonyabb kriptákra, s felfedezett köztük néhányat, amelyek láthatóan jóval idősebbek voltak a többinél, tetejükön pedig csúnya repedések éktelenkedtek. Pillantása önkéntelenül átsiklott a karnyújtásra lévő, egymással szembefordított lapos kőtömbökre, melyek a családjuk kriptájának tetejét képezték.
- „Egyáltalán nem meredek, át lehet rá mászni. Hátha van itt is valami repedés? Azon talán belátok.” - gondolta.
   Csalódnia kellett. Amint átkapaszkodott és körbejárta a tetőt, megállapíthatta, hogy kifogástalan, nincs rajta semmi sérülés. A tető közepén leült, kicsit kedvetlenül, és megkapaszkodott a fémkeresztbe, melynek rúdja a kőbe volt rögzítve.
- "Le kell mászni, gyorsan, mert apa bármelyik pillanatban kijöhet!" - gondolta, s a rudat fogva felállt. A kereszt kissé megmozdult, s ekkor vette észre tövében a kis nyílást. Hajdan betömték valami gipszszerű anyaggal a rudazatnál tágabbra sikeredett furatot, de mostanra az idő kirágta a tömítést. Samil hasra feküdt és szemét a réshez nyomta. Olyan magasságban helyezkedett el ez a „leső lyuk”, hogy onnan majdnem az egész kriptabelsőt belátta. Kicsit meglepődött, mert a körben, a falban elhelyezkedő, fehér márványlapokkal lezárt sírkamrák jóval a talajszint alatt, vagyis sokkal mélyebben voltak, mint azt gondolta. Enyhe dohszaggal vegyes olajégő füstje áramlott ki a résen. Samil még jobban odatapadt és figyelt. Az apját látta, amint egy olajlámpás fényénél, mozdulatlanul, hátul összekulcsolt kézzel áll az egyik sírbolt előtt. Mintha hosszasan, csendben tűnődött volna. Aztán a lámpásért nyúlt… Samil azonnal lemászott a tetőről.

     Most, amikor Tóni és társai bementek, helyesebben betörtek családja kriptájába, Samil habozás nélkül a körtefára kapaszkodott, ruhájának már úgyis mindegy volt, a bombázás alatt, amikor a bokor alján meghúzta magát, összepiszkolódott. Kíváncsisága valósággal hajszolta, hogy átmásszon a tetőre és lássa, mit művelnek odabent a „hatok”, akik, - ennyit már tudott, - valami félelmetes, ismeretlen dologgal kísérleteznek.

      Három napja, a spirituszszagú iskolai szertárban, amikor éppen Tolnay tanár úr kerekekre szerelt szemléltető csontvázát készült visszatolni, véletlenül meghallotta Tóni, és a „Nyurgának” becézett nyakigláb, Táczy Géza szóváltását. Az ajtó résnyire nyitva volt. Ahogy belépett, a vitrines szekrénysor mögül beszélgetés szűrődött ki ezért óvatosan, néma csendben, a nagy szekrény mellé belépve megállt.
- Már négyszer megcsináltam Nyurga! Már négyszer! Most ötödszörre látnotok kell! Látnia kell a „Hatok Társaságának”, hogy ezután mindig együtt végezhessük a rituálét, és közös erőnkből végre szólhassak a Háború követeihez!
- De mégis, milyen az a rituálé? Nem lesz ebből balhé, Tóni?
- Ne rezelj be, Nyurga! A „Hatok Társaságának” csak bátor emberekre van szüksége! Pénteken várlak benneteket, ne feledd! Éjfél előtt kimegyünk a Gajzágó kriptához, a többit majd magatok is meglátjátok!
   Samil csupán ennyit hallott, s mert nem akarta, hogy hallgatózáson kapják a nagyobbak, villámgyorsan faképnél hagyta Emilt a csontvázat, és kisurrant a félig nyitott ajtón.

                                                              *

   Tóni egy hajógyári munkás fia volt, aki korán elvesztette az anyját, s mivel apja olyan munkahelyen dolgozott, amely szünet nélkül volt kénytelen a nehézipar étvágyát csillapítani, - jobbára csavargott, a hasonszőrű suhancokból összeverődött bandákkal rótta a külváros kocsmaszagú sikátorait. Nővére, Erzsi hamarosan férjhez ment egy igen cifra nevű, távoli falu henteséhez, akit az esküvő után nem sokkal besoroztak. Erzsi, amíg otthon volt, még figyelt, úgy ahogy az öccsére, de miután a házasság szekerén eltávozott vidékre, már semmi sem szabott gátat Tóni züllésének. Eleinte késő éjszakákba nyúlóan csavargott, és apja nadrágszíjának bőrét, húsát égető csattogása sem hatotta meg. Egy viharos éjszakán aztán haza sem ment. Másnap reggel az apja különös dühvel várta, s mert ráadásul elkésett miatta az üzemből, vicsorogva fente rá a nadrágszíjat. Ám a kegyetlen náspángolás sem tudta Tóniból kiszedni, hogy mivel múlatta az időt reggelig. Valójában a fiú még saját magának sem volt képes megmagyarázni, mi is történt vele este tíz után. Csupán arra emlékezett, hogy korához méltatlan kapatossággal, valami otromba civakodást követően, faképnél hagyta ivócimboráit a Vörös Denevérhez címzett kocsmában. A villámoktól fénylő, esős, mennydörgős éjszakában elcsámborgott valahová, de hogy merre járt, s mi történt vele, vagy miként keveredett haza, arról fogalma sem volt. Persze nem sokat zavarta a dolog, hamar napirendre tért felette és az apja is beérte magyarázat helyett a kiadós veréssel. Ám attól a naptól Tóni alaposan megváltozott. Véget értek az éjszakába nyúló kicsapongások, és az iskola után rendszeressé váló tanulás következményeként hamarosan ott tudhatta magát a legjobb diákok között. Az osztályfőnök nem tudta mire vélni a hirtelen pálfordulást, de a félévi értékeléskor dicséretben részesítette nemrég még bukásra állt végzős diákját. Noha továbbra sem foglalkozott az apja Tónival, gyakori éjszakai eltűnéseit, - amik azonban sosem tartottak négy-öt óra hosszánál tovább, - eredményei folytán most már elnézte neki. Tóni pedig egy nevezetes, botrányos napon kivívta magának iskolatársai körében a „Bűvös Tóni” nevet. Nem tudni, vajon sorsszerű volt-e vagy csupán a véletlen szeszélye folytán esett így, - pontosan hatvanhat nappal rejtélyes elcsavargását követően döbbent rá különös képességére.

     Tolnay tanár úr tartotta biológia óráját, s Tóni felelt a katedrán, pálcával mutogatva a felnyitott has és mellüregű műember belső részeit. A fiú tudása egyre inkább tetszett Tolnaynak, a hirtelen berepülő kenyérgalacsin viszont annál kevésbé. A találat Tóni fején puffant, aki szikrázó szemekkel fürkészte, ki lehet a tettes. Kitört a nevetés, az idős, ősz hajú tanár erélyes hangja azonban véget vetett a további mulatságnak.
- Ki volt az?! Álljon fel, azonnal!
    A kérdés megismétlődött, eredménytelenül. Tóni összeszűkülő szemmel nézett végig társain. Egyszer csak érdekes dolog történt. Mintegy vezényszóra, felállt mindenki. Tolnay előbb meglepődött, aztán rárivallt a látszólag még mindig vicces kedvükben lévő tanulókra.
- Azonnal leülni! Csak a tettest szólítottam, ő álljon fel, és lépjen ide elém!
    Erre mindenki engedelmesen leült. Kisvártatva azonban felpattant Szilvia, az osztály szépe, és kimért léptekkel a katedrához sétált. Ott aztán, ahelyett hogy illedelmesen megállt volna, odalépett Tóni mellé majd habozás nélkül elkezdte kipakolni a műember belső berendezését. Úgy tépte ki a gumibeleket, a tüdőt és a szívet, mintha a ruhásszekrényéből válogatott, nem tetsző darabokat dobálná ki finnyásan. Amikor a máj került sorra, a szép szőke lány két kézre markolta a ruganyos barna szervutánzatot és a fogával harapni, marcangolni kezdte, miközben olyan hangok törtek elő belőle akár a kéjelgés felsőbb húrjait pengető prostituáltakból… Tolnay tanár úr ocsúdott elsőként az általános megrökönyödésből. Odaugrott a tébolyult lányhoz, s karját megragadva kivonszolta az osztályból. A teremben előbb döbbent csend lett, aztán élénk ricsaj közepette próbálta ki-ki magyarázni a történteket.
- Túl szép ahhoz, hogy normális legyen. Mindig sejtettem róla, hogy beteg az agya! - mondta az egyik lány, aki egyébként féltékeny volt Szilvia megjelenésére és sikerére a fiúknál.
- Az ördög szállta meg! Láttátok a szemét? Már hallottam ilyesmiről, csak a papok tudják kiűzni belőle. - állította Géza, a „Nyurga”.
    Ezzel a véleményével felkeltette a még mindig a katedrán szótlanul ácsorgó Tóni figyelmét. A kopasz fiú alaposan megnézte magának az első padban ülő Gézát, aztán elégedetten a helyére battyogott, és hanyagul hátradőlt. Bámulta a még mindig értetlenül, kissé riadtan vitatkozó társait, a kíváncsian folyosóra leskelődőket, akik Szilviát és Tolnayt kémlelték, s mosolygott magában. Amikor az ajtóban állók helyükre szaladtak, a társalgók szétrebbentek, mindenki leült, a beszéd elcsitult. Az osztály feszült várakozással fészkelődött, miközben visszatért a tanár a láthatóan felmosdatott, kivörösödött képű lánnyal.
- Szilvia túl sokat, és nagyon intenzíven tanult. Idegkimerültsége volt, ez bárkivel előfordulhat, aki nem tart mértéket. Mindenkitől elvárom, hogy ezután szigorú időbeosztással éljen, és illően viselkedjen!
    A hangja nyugodt volt. Jóra értékelte Tóni feleletét, s bár a szokottnál kissé merevebb modorban, de példás fegyelmezettség mellett, rendben fejezte be az órát. Tóni viszont az óra végén már leplezetlenül vigyorgott. A szünetben az udvar egyik sarkában elmesélte Táczy Gézának és Kardos Péternek, hogy ő idézte elő a balhét, és bármikor megismétli, ha kell. A srácok azon nyomban kiröhögték. 
     A következő órán, Losonczi tanárnő nem kis megütközésére Táczy Géza irodalmi felelet helyett csűrdöngölős táncot adott elő, melynek egy osztályfőnöki megrovás mellett az lett a következménye, hogy ezután Tónit társai babonás tisztelete övezte. Esete szájról-szájra terjedt, a történtek után nem mert kikezdeni vele senki, s rajta ragadt a „bűvös” jelző. Még Szilvia, - aki egykor rútul kikosarazta, - is próbált kedves lenni vele. Tóni pedig beszüntette a „játékot”, legalábbis az iskolában…

     Hat hónappal később „Bűvös Tóni” már előszeretettel gyűjtött maga köré különc, hóbortos természetű, babonák és varázslatok iránt érdeklődő társakat. Ilyen alkalmas személynek bizonyult mindenekelőtt Géza, a „Nyurga”, és Kardos Péter, akinek az apja nagy szerencsejátékos hírében állt, s zavaros körülmények között halt meg vagy két évvel azelőtt. Harmadiknak Sarus Emilt szemelte ki „Bűvös Tóni”, akiről köztudott volt, hogy mindenféle boszorkányságon jár az esze, békákat nyúz elevenen, főzeteket kotyvaszt, és különféle rituálékon próbálja megidézni az ördögöt, meglehetősen kétes sikerrel. Tény és való, hencegése dacára, - mely fordított arányban állt sikereinek hitelességével” - felkeltette Tóni érdeklődését a kese, szúrós tekintetű fiú. A feketehajú, barna bőrű Erdész Róbert csak hetekkel később került sorra, amikor már komoly aggodalommal vizslatta tágabb környezetét a „Bűvös”, és kezdte azt hinni, hogy a városban nincs több alkalmas személy a „Hatok Társaságába”. Ugyanis mániájává lett ennek a társaságnak a létrehozása. Gézának, akit kiskorától félig vak nagynénje, egy őrnagy özvegye nevelt, - a többiek jelenlétében azt mondta:
- Egy szellemidézésen a fülembe súgta valami tompa hang, hogy kevesen vagyunk. Hatan kell lennünk, ha a „Háború követeivel” tárgyalni akarunk.
- Kik azok a „Háború követei”? - kérdezett közbe a dülledtszemű Kardos Péter, akinek kiálló metszőfogai voltak, akár a nyulaknak.
- Fogalmam sincs. Talán olyanok, mint akiket már sikerült párszor előhívnom, csak még nem társaloghattam velük. Egyik éjjel, amikor be voltam rúgva, csak arra emlékszem, hogy valami iszonyú fényesség vett körül. Lehet, hogy villám volt, vagy olyasmi… Mindenesetre attól kezdve minden éjjel beszéltek hozzám. Tudom, hogy ők a Háború követei, akik valami távoli világból jöttek.
- Hányan vannak? És mit csinálnak itt? Egyáltalán, hogy néznek ki? - záporoztak a kérdések Tónira.
   Ő dölyfösen nézett végig rajtuk, imponáltak neki a kíváncsi, hitetlenkedő ábrázatok.
- Csak ketten vannak, rémisztően néz ki mindkettő, de nagyon különbözőek. Az egyik piros, a másik fekete.
- De mégis, milyenek? Mihez hasonlítanak? - kérdezte a Nyurga.
- Azt nem tudom elmondani, mert képtelenség. Viszont, ha mindenben segítségemre lesztek, megláthatjátok őket.
   A fiúk hajlandósága, - hogy mindenben kövessék őt, - ott csillogott érdeklődő tekintetükben, s magabiztos elégedettséggel töltötte el Tónit.
- Természetesen segítünk neked! - vágta rá lelkesen Kardos Péter.
- Miért Háború Követei a nevük? - kérdezte Erdész Robi, s mintha rádöbbent volna kérdése ostobaságára, zavartan pislogva megvakarta fekete üstökét. A kopasz úgy nézett rá, olyan elnéző fél-mosollyal, mint jóságos nevelő a tudatlan nebulóra.
- Azért, mert ők mondták. Az élethalálharc a lételemük, a pusztítás, gyilkolás, kínzás és megtorlás az, amiben úgy lubickolnak, akár a kacsák a tóban. Az emberek gondolataiban megérzik ezt a szándékot, kopóként kiszagolják, s rögtön ott teremnek. Akkor senki nem látja őket, de átveszik az irányítást, s megkezdődik a küzdelem. Úgy játszanak az ellenséges hadakkal, mint sakkjátékosok a bábukkal!
- Ez kicsit ijesztő…-jegyezte meg Kardos Péter.
- De azért érdekel a dolog, vagy nem?
   Tóni tudta, hogy Péter titkolt vágya az apja szellemével való találkozás és ennek érdekében minden adódó lehetőséget megragadna.
- Aha…Persze, hogy érdekel!
   A hatodik emberre már nem is kellett Tóninak sokat várnia. Bagoly, vagyis tisztességes nevén Kornay Ottó önként jelentkezett, helyesebben kéredzkedett a „Hatok Társaságába”. „Bűvös Tóni” csodálkozott az alacsony, dundi, szemüveges, mondhatni jelentéktelen kis figura szándékán, de mivel Kardos Péter unokaöccse volt, megadta neki az esélyt, s próbára tette. Bagolynak aktívan részt kellett vennie egy szeánszon, amin Caligulát, majd Péter apját citálta elő a szellemvilágból a kopasz Tóni. Kornay fogvacogva ugyan, de megfelelt, így a „Hatok Társasága” immár készen állt az igazán fontos és jelentős megidézések végrehajtására.

       A főpróbát az ódon iskolaépület pincéjében tartották egy szombat éjjelen, természetesen szigorú titokban. Gajzágó Samil erre az éjjelre emlékezett vissza ott a temetőben. Ő csupán fültanúja volt az eseményeknek, ám ez is éppen eléggé felkavarta ahhoz, hogy soha ne felejtse el az ott hallottakat.
      Samil előző nap súlyos hibát követett el, az iskolában felejtette azt a munkafüzetét, aminek kitöltött tesztjeit hétfőn kellett benyújtania otthoni dolgozatként. Ez a mulasztás csak kora este derült ki, amikor a leckék végére érve mindössze a munkafüzet volt hátra… A fiú egész vacsora alatt, - vagy inkább helyett, - vívódott. Másnap ismét csak nem nyugodott, s amikor jött az este, gondolatai megint a munkafüzet meg a várható tanári korholás körül kavarogtak. Tizenegy óra tájban, megelégelve a gyötrő álmatlanságot, magára kapta ruháit és kimászott ablakán át a kertjükbe. Az iskola jó félórányi járásra esett, és még indulás előtt felrémlett neki, hogy a bicegő pedellus mindig nyitva hagyja a hátsó bejárat feletti szellőző ablakot.
- „Ha így van, könnyű dolgom lesz.” - gondolta.
A nagytemplom toronyórája nem ütötte el a tizenkettőt, ő már ott is volt. Körbekémlelt, nem jön-e valaki, aztán átmászott a magas, sövénnyel benőtt, kovácsoltvas kerítésen, és megkerülte a háromemeletes épület monumentális, sötét tömbjét. A park felől majdnem elérte a hátsó bejáratot, amikor beszélgetésre lett figyelmes. A hangok mintha a föld alól szivárogtak volna elő… Lanyha szellő bujkált a parkban, a fák, bokrok lassan mozduló szörnyalakok sziluettjeivé torzultak. A fiú megborzongott. A beszéd egy fekete „torokból”, a fal aljában lévő nyitott, rézsút a mélybe nyúló pinceablakon szűrődött fel. Samil habozott, fülelt, ám végül győzött a kötelességérzet.
- „Úgyis csak az emeleten van dolgom. Aztán tűnök el, mint a szélvész! Tőlem aztán kirámolhatják az egész sulit!” - gondolta, s felmászott a kopott tölgyfaajtón a szellőzőablakhoz. Felszaladt az első emeleti osztályteremhez, berohant, s azonnal megtalálta a füzetét…
   Az osztály csöndes volt, a gyér holdfényben a padok úgy sorakoztak egymás mögött, mint szögletes sírhantok a temetőben. A katedrán komor méltóságban terpeszkedő tanári asztal mellett egy pillanatra megtorpant. Az öreg bútordarab mintha alvást színlelve figyelte volna, hogy majd besúgja tettét, a tábla pedig fekete, kitárt szárnyú vámpír volt a falon, mely csak az alkalmas pillanatra vár, hogy krétafehér karmaival lecsaphasson rá… Samil nagyot nyelt, kihátrált az osztályból, s leszaladt a lépcsőn. Alig várta, hogy megint az utcára érjen, megrögzött kíváncsisága azonban ott furkált, vájkált, kaparászott benne, valahol a szív zakatolása mögött. Kicsit reszketve, a munkafüzetet szorongatva, lélegzetvisszafojtva osont le a pincébe vezető lépcsőn…
    Az iskola pincerendszere tulajdonképpen egy hosszú folyosóból és jobbra - balra ágazó, egymástól vékony téglafallal elhatárolt tároló-helyiségekből állt. A folyosó közepe tájáról jöttek a hangok, ahonnét fény derengett. Amint arrafelé közeledett Samil, a pince szenes dohszagába olajlámpa füstje vegyült. Nem ment a megvilágított helyiségig, mert észrevették volna, hanem a szomszédos tároló nyitott rácsajtaja mögé húzódott be. Innen nem látott ugyan semmit, viszont minden szót kitűnően hallott. Többen voltak, a hangokból mindenkire ráismert.
- Az jó lesz, azt tegyétek középre! Azokat majd meg kell gyújtani! Az összest! - adta ki utasításait Tóni.
- Ezt is? - kérdezte Bagoly.
- Dehogy, te barom! Leégne az egész rohadt épület! Csak azt tegyétek, amit mondok! Úgy jó lesz…A francba! Nyurga, fel kell menned!
- Minek? Muszáj?
- Muszáj! Be tudsz menni Tolnay szertárába?
- Be hát! Miért?
- Mert van ott abban a fiolás szekrényben kén. Hozzál belőle ebbe, ni! Félig elég lesz. Meg hozzál még egy ilyet. Látod?
- Aha!
- Ugyanilyet, érted?
- Oké, Tóni! Viszem az egyik lámpást!
- Mit bánom én, de ne sokat vacakolj!
   Samil rémülten húzódott le guggolásba, lélegzetvisszafojtva várt, talpa alatt a kis széndarabok aprókat reccsentek. Géza szerencsére nem sokat pislogott oldalra, lámpafényben imbolygó árnya átsuhant a falon. Samil mindenesetre beljebb húzódott, hogy a „Nyurga” visszatértekor se vehesse észre.
- Tökéletes lesz! És még egyszer mondom, összpontosítsatok erre itt! Nem gondolsz semmi másra Bagoly, csak erre! Meg te is Robi!
-Oké, értjük! - mondta csaknem egyszerre a két srác.
   Géza kisvártatva lihegve visszatért, s még pár percig folytatódott a neszezés, pakolászás, Tóni utasításai, a többiek szűkszavú, engedelmes válaszai. Samil eközben vívódott, menjen-e az otthon biztonságos melegébe, vagy mégis engedjen kíváncsisága furdaló követelésének, és várja ki, mi fog történni. Az utóbbi mellett döntött. A toronyóra éjféli kongása lekúszott a kicsiny „kürtőablakon”. A pince hűvös sötétje mintha még jobban tágult volna…
- Mostantól csak én beszélek! Értettétek?! - kérdezte erélyesen Tóni. A többiek nyilván bólintottak, mert csend volt.
- Szellem, ha itt vagy közöttünk, adj jelt! - zengte emelt hangon „Bűvös Tóni”.
   Kénes bűz terjengett szét a pincében, Samil megborzongott, hátát a hideg falnak támasztotta, s térdét felhúzva leült.
- Szellem, ha köztünk vagy, adj jelt!
   A felszólítás még többször ismétlődött. Aztán hirtelen egymásutánban, sárga és kék lobbanások villantak a szemközti tárolók falain, majd hörgő, szörcsögő hang hallatszott.
- Szellem, most leírom nevedet! Ha szólítlak, jelenj meg! - mondta fennhangon Tóni.
  Rövid csend következett. Samil úgy érezte, a félelem a falba préseli.
- Szellem, szólítlak! Háború követe! Aurihaup! Jelenj meg!
   A felszólítás megint többször ismétlődött. Samil ekkor úgy érezte, hogy hirtelen felmelegszik körülötte a levegő, egy pillanatig szinte éget, aztán röpke, borzongató fuvallat s már megint éppoly hűvös és rideg minden, mint előtte. Közben a fal túloldaláról a fiúk riadt kiáltásai hallatszottak, végigvisszhangozva a hosszú, sötét pincén. Tóni erélyeset kiáltott:
- Hallgassatok!
   Erre csend lett, de ebben a csendben volt valami egészen halk, sistergés-szerű rezonancia, amihez hasonló talán az izzó láva, vagy a még pattogva parázsló tüzek közvetlen közelében érzékelhető.
- Istenem, én ezt nem bírom tovább! - jajdult fel Bagoly.
- Ah! Küldd már el Tóni! - nyögte Kardos Péter elfúló hangon.
- Ne féljetek ostobák! Kordában tudom tartani! Ha akarom, el is tűnik, csak rá kell hintenem ezt itt. De még nem akarom…
   „Bűvös Tóni” hangjából mámoros izgatottság érződött.
- Pedig jó lenne most már, Tóni… - kérte reszketegen Erdész Robi.
   A kopasz „vezér” mintha nem hallotta volna. Érezhetően lenyűgözte valami látvány, valami jelenés, vagy lény odaát. Samil összeszedte minden erejét, s remegő térdekkel próbált felegyenesedni. Tenyerével a nyirkos kövezeten támaszkodva felküzdötte magát. Legszívesebben elrohant volna, de már nemcsak a fiúk haragjától rettegett, hanem attól a „szörnytől” is odaát. Lassan, zsibbadt, erőtlen tagokkal, majdnem vánszorogva osont kifelé. Még hallotta Tóni hangját:
- Mindjárt, hülye barmok, de nézzétek! Hát nem rendkívüli?! A Háború követe! Csak tudnék beszélni vele, a fenébe! Ha nem lennétek ilyen…Ah! Ekkora ökröket, mint ezek! Ó, Aurihaup! Nem tudok ennyi felé koncentrálni!..
  Samil észvesztve menekült el onnan. Felfutott a lépcsőn, ahol kétszer is megbotlott, aztán a szellőzőablakon átmászva elejtette a füzetet, - szerencsére kifelé. Majdnem lepottyant, a nagy rézkilincs végül „segített” a lábának, síkos, de szilárd támasztékot adva. Hazáig rohant és otthon sokáig nem tudott aludni, lázasan forgolódott, lüktető aggyal, kiszáradt torokkal.

                                                           *

  Most is ugyanaz a kénes, kicsit édeskés, olajlámpafüst és dohszag elegyétől terhes levegő csapott az orrába, mint fél éve ott az iskola pincéjében. A zsebórájáért kotorászott a nadrágjában. A vésett, ezüstfedeles Doxát még karácsonyra kapta az apjától. Foszforos mutatói háromnegyed tizenkettőt mutattak. Visszacsúsztatta a zsebébe, és feszült várakozással nyomta szemét ismét a résre. Izgult, bár most kicsit mégis nagyobb biztonságban érezte magát, mint annak idején a nyomasztó, szénszagtól még nehezebb levegőjű pincében.
-„Innen talán könnyebb a menekülés, csak leugrik és elszalad, nincsenek falak, ajtók, kapuk. Az a valami, az a szellem, - mit is mondott Tóni, Arauhapi, vagy mi? - nem érheti utol, a temető kapuján túl meg úgyse merészkedik. Különben is, Tóni meghinti azzal a kotyvalékával, - talán szenteltvíz? - és eltűnteti. Itt vannak mindannyian, ezt a szellemet idézgetik, s még nem esett semmi bajuk...”
   Samil próbálta nyugtatni magát, de csekély eredménnyel. A gondolat tovább nyugtalanította, hogy éppen az ő családi kriptájukat választották ezek az agyalágyultak.
-"Vajon miért? Haza kéne menni, mert halálra aggódták magukat, talán az ő házukat is találat érte… De nem, nem lehet! Amíg nem tudja, mit akarnak ezek itt, ősei szent maradványainál…"
     Nem ért rá ezen tovább rágódni. Alatta vagy húszlábnyira serény előkészületek folytak. Több olajlámpás is lobogott odalent, reszkető sárga fénnyel bevilágítva mindent. A „Hatok Társasága” különös formájú tárgyakat szedett elő zsebeiből, fiolákat, amikben porok, folyadékok voltak. Ezeket egy fekete és egy vörös fényű, csillogó kehelybe töltötték Tóni azzal kezdte, hogy zöld krétával hatszöget rajzolt a padlóra, majd annak belsejébe egy kisebbet. Ezt még négyszer ismételte, amíg a legbelső hatszög már csak akkora lett, hogy a két kehely éppen elfért rajta. A külső, legnagyobb hatszög csúcsaira ültek a „Hatok” tagjai, Tóni pedig a csúcsoktól befelé, minden következő csúcsig egy-egy összekötő vonalat szórt valami sötétbarna porból, aztán mielőtt leült volna a helyére, még egy különös dolgot művelt. A kelyhek talpát vékony fémdróttal összekötötte, majd külön-külön, mindegyiktől húzott még két vezetéket. A vörös kehelytől a saját ülőhelyéig vezette az egyiket, a fekete kehelytől kihúzottnak a végét pedig valami ragaccsal Tihamér bácsi sírboltjának márványlapjához ragasztotta.
-„Éppen Tihamér bácsi! Miért?!”
   Apjának nagybátyjáról különféle pletykák keringtek, egyesek azt állították, hogy amikor hazatért Lengyelországból, már háborodott volt az elméje. Mások tudni vélték, hogy szörnyű kotyvalékot ivott, attól csavarodott be. Samil is hallotta egyszer, hogy osztálytársai különös, megmagyarázhatatlan halálesetekről diskurálnak, s megemlítik Gajzágó Tihamért, aki állítólag sátánista volt, és akit maga a sötét erők ura kényszerített öngyilkosságra. Amikor Samil kicsit bátortalanul megkérdezte apját nagybátyja haláláról, ő egy pillanatra döbbentnek tűnt, de aztán azt mondta, hogy nem kell hülye pletykákkal foglalkozni. Gajzágó Tihamért baleset érte, saját fegyverének tisztogatása közben sült el a pisztoly, aminek csövében maradt egy lőszer. Samil elfogadta ezt a magyarázatot, mert tisztelte és őszintének ismerte apját. Most azonban, amikor látta, hogy ez a megszállott társaság éppen Tihamér bácsi sírboltját használja fel okkult erők megidézésére, kételyei támadtak elhunyt rokonának egyszerű balesete felől. Közben fülébe csengtek apja szavai:
- „Vannak bizonyos dolgok… - hogy őszintén megismerd azon családtagjaid múltját, akik itt nyugszanak.”
-„Hátha éppen Tihamér bácsira gondolt?! Ha az öreg tényleg a sátánnal cimborált…Huh!”
  Megborzongott a gondolatra, mert elképzelte Gajzágó Tihamér aszalódott bőrű, barna csontvázát, amint előbújik sírhelyéről, s pirosan világító szemű koponyája foghíjasan rávicsorog…
    A nagytemplom tornya elütötte az éjfélt, s a „Hatok Társasága” már tettre készen ült a hatszög csúcsain. Csendben, egymás kezét fogva, lehajtott fejjel összpontosítottak valamire, amit a „Háború követének” neveztek. A feliratos falakon az olajégők lángjától remegve nyúltak el árnyaik. „Bűvös Tóni” hirtelen megszólalt, de nem egészen azt mondta, amire Samil számított és a hangja is sokkal mélyebbnek, ünnepélyesebbnek tűnt. Talán csak a szűk rés tette, hogy másként hangzott, Samil ennek ellenére jól értett minden szót.
- Háború követei, halljátok hívásomat!
   Azzal egy pálcát tartott a háta mögött lobogó olajmécsesbe, s meggyújtotta sorban egymás után a hatszögek csúcsait összekötő barna porcsíkokat. Lassú, vakító fényű lángocskák indultak meg a kelyhek felé.
- Háború követei, szólítalak benneteket! Aurihaup! Oingoan! Halljátok hívásomat!
   A tűz amikor elérte a legbelső kicsiny hatszöget, belobbantotta a kelyheket összekötő vezeték alatti kis kupacot. Kísérteties fény világította be az egész kriptát. Talán egy percig sem égett, a vezetéket mégis vörösre hevítette, s kisvártatva a két kehely is felizzott. Tartalmuk gyöngyöző, fehér buborékokat, finom habot eresztve forrni kezdett. A hő mintha veszteség nélkül haladt volna tovább, "„végigrágta” magát Tihamér bácsi sírboltjáig, a másik szálon pedig „Bűvös Tónihoz” kúszott. A Társaság vezetője lehajtott fejjel koncentrált, csakúgy, mint a többiek, látszólag egyáltalán nem zavarta, hogy az átforrósodott vezetéken ül. Samil alig hitt a szemének. Az aranyfényűre hevült fekete és piros kelyhektől húzódó vezetékek zölden világítottak, (Vagy mégis izzottak?). Pár másodpercig semmi egyéb nem történt. Aztán egyszer csak megmozdult Tóni teste. Samil idegesen nyelt egy nagyot, de figyelt tovább. Tóni körülbelül fél méter magasságba emelkedett, a vezeték pedig, -mintha hozzáragadt volna a fenekéhez,- vele mozgott. Nem nyitotta ki a szemét, a fejét viszont felemelte.
- Háború követei, szólítalak benneteket! Jelenjetek meg!
   A hang bezengte a kriptát. A csendbe, ami követte, hirtelen vékony, sikoltásszerű hang hasított bele. Tóni feljebb emelte fejét, úgy hogy Samil is jól láthatta, - a szeme még mindig csukva van. Egy pillanatra a testét övező, kéken vibráló, világító köd jelent meg. Onnan, ahol ült, vérvörös fénysugarak vágódtak ki, és a piros kehely köré húzódtak. Ott forogtak őrült centrifugaként, ami vért forgat magában, aztán lelassultak és felemelkedtek Tóni feje fölé. Ott a sugarakból egy áttetsző testű vörös „ködlény” alakult. Ló nagyságú volt, a „feje” viszont inkább egy vicsorító farkas pofájának és egy keresztes pók nyolcszemű, csáprágós fejének elegyét idézte. Az alaktalan, folyamatosan változó, vonagló és hullámzó test többi részén kiálló, görbe karmok meredeztek. A sikoltásszerű hangokat ez a szörnyű szerzet produkálta. A „Hatok Társasága” nyilván még csukott szemmel koncentrált, de Samil a tetőn egy pillanatra riadtan rántotta el szemét a résről.
    Pedig ami ezután következett, még iszonyúbb volt. Tihamér bácsi sírboltjának kövéből ugyanis sötétkék, füstszerű anyag gomolygott elő. Mintha a pórusok likacsai engedték volna ki magukból az oszlás és bomlás beivódott termékeit… A kék füst is fénysugarakat lövellt magából, egyenesen a fekete kehely köré. Ott azonban nem forgott a mélykék fény, hanem vibráló függönnyé olvadt egybe, majd a piros szörnnyel szemközt felemelkedve átalakult igazi mivoltába. Fekete, füstszerű testéből, mely lilán irizált, csápokra emlékeztető nyúlványok tekergőztek elő, a „feje” - ha annak lehet az ilyet nevezni, - a krokodil kitátott állkapcsának és egy felbőszült, üvöltő gorilla ábrázatának különös keverékéhez volt hasonlatos. Hörgő, szörcsögő és mélyen brummogó hangok jöttek belőle. Samil azonnal ráismert az iskola pincéjében hallott rémségre.
- Aurihaup! Oingoan! - kiáltotta Tóni.
   Hangja úgy harsogott, akár egy nagy hévvel prédikáló papé. Karjai a magasba lendültek.
- Szóljatok hozzánk! Mondjátok el küldetéseteket!
    Az iszonyatos megjelenésű szörnyek nem válaszoltak, csak saját, artikulátlan hangjukon „szenvedtek”. A falakon körben azonban különös árnyjáték vette kezdetét. Mintha hadsereg masírozott volna, körbe-körbe, ütemes dobogással, lábaik, kezeik egyszerre mozdultak. Azután kicsiny, gyermekeknek tűnő alakok ballagtak felemelt karokkal, majd árnyaik darabokra szakadva szétmállottak, s asszonyok jajveszékeléseire emlékeztető hangok fakadtak fel nyomukban. Aztán hirtelen csend lett.
- Aurihaup! Oingoan! Szóljatok hozzánk! Mondjátok el földi küldetéseteket!
   A két szörnyeteg továbbra sem reagált, úgy tűnt, csak egymásra figyelnek. Tóni talán értett ebből valamit, mert nem faggatta őket tovább. A láthatatlan erő elengedte, visszaereszkedett a helyére, leengedte karjait s merev tekintettel bámult a „Háború követeire.” A fekete és piros szörny ekkor szembefordulva farkasszemet nézett egymással, s némán mozdulatlanná merevedett. A „Hatok Társaságának „többi tagja is felemelte fejét és a két rémalakot figyelték réveteg tekintettel. A néhány perces, látszólagos nyugalmat csupán Tóni kiáltása törte meg egy ízben.
- Szóljatok hozzánk! Mondjátok hát el küldetéseteket!
    A megszólítottak azonban ügyet sem vetettek rá. Válasz helyett inkább váratlanul és döbbenetes gyorsasággal egymásnak estek. Először csak körbeforogták egymást, majd összegubancolódtak, végül ocsmány hangjaikon sipítva, hörögve, bugyborékolva hevesen tépni, marcangolni kezdték ellenfelüket. Hogy pontosan mit is műveltek, azt Samil nem látta fentről pontosan, mert a fekete és piros szörnyeteg az indulatos küzdelemben inkább két óriási, folyton összeránduló és szétpattanó gázfelhőnek látszott. Ami azonban iszonyatosabbá tette ezt a heves párviadalt bármely más harctól, az a küzdő felekből az alattuk felfelé bámuló fiúkra permetként hulló, töméntelen mennyiségű vér volt. Samil elborzadva, szinte bénultan nézte amint a szerencsétlenek haja, arca és ruházata perceken belül lucskossá válik a vöröslő „létől”. A fiúk odalent szörnyűséges óbégatásba kezdtek, mire „Bűvös Tóni” úgy látszik, elérkezettnek látta az időt, hogy véget vessen a borzalmaknak. A zsebébe nyúlt és elővett valamit, amit Samil nem látott világosan, csak azt, hogy Tóni a szörnyetegek felé rázza, mintha meghintené őket pacsulival. Aztán a piros kehelybe csöpögtetett belőle, majd a fekete felé nyúlt, de ekkor kiesett kezéből az üvegcse. Azonnal felkapta, és a fekete kehely fölött rázogatta, egyre elkeseredettebben. Közben a kripta légterében véget ért a küzdelem. A vörös rémalak meghátrált, s villámgyors pörgéssel a piros kehely torkába szívódott. A fekete szörnynek azonban nem akaródzott távozni. Tóni mozdulatain idegesség érződött, majd hangosan felkiáltott, amiben Samil némi félelmet vélt felfedezni:
- Aurihaup! Távozz közülünk!
     A hajmeresztő lidérc rá se hederített. Lassú körözésbe kezdett a fiúk körül, egyre közelebb a fejükhöz. Amikor már majdnem a hajukat érte, a „Hatok Társasága” mintha kéken világító lámpákká változott volna. Testüket sötétkék, irizáló fény övezte, s a fekete szörnyeteg megállt közöttük középen. Mindegyikük fejéhez kinyújtotta egy-egy feketén gomolygó, ronda, csápszerű nyúlványát. Pár perc mozdulatlanság után a csápok sorban, élénken izzó zöldre váltottak. Először Erdész Robi fejénél, aztán Kardos Péter, majd a „Nyurga” következett. Amikor Tóni került volna sorra, hirtelen meglepő fordulat történt. A „Bűvös” felkapta a piros kelyhet, s tartalmát a fekete kehelybe öntötte. Velőtrázó hördülésben tört ki a fekete szörny, széles, „krokodilos” pofája még formátlanabbra torzult. Nyúlványait visszarántotta, majd pörögni kezdett. Samil ekkorra már nem volt se élő, se holt a rémülettől. Szívét úgy összeszorította a rettegés, hogy szinte beleszédült, és a gyomra is erősen kavargott. A feketeség hirtelen arcot öltött, - vagy csupán neki tűnt úgy? - egy ismerős, bajuszos ábrázatot formált…
-"Honnan ismerős ez? Egy újságból! Ő volt a nagy vezér, aki miatt kitört a háború!"
   Samil elkapta a fejét a kereszt tövéből, mert a rémalak sebesen feléje közeledett. Hátratántorodott, majdnem hanyatt bukott. A fémkereszt rúdja felizzott, aztán az egész kereszt kéken felvillant. Leugrott a tetőről, a bokájába nyilallt a fájdalom, de kiegyenesedett és fejvesztve rohanni kezdett. Nem nézett se jobbra se balra, csak a temető kapuját akarta elérni. Levágta az utat, sírok közt szlalomozva ugrándozott, sírkőről sírkőre szökellt. Amikor kiért a széles, kapuhoz vezető macskaköves útra, minden erejét beleadta, és valósággal kiszáguldott a temetőből. Úgy érezte pillanatokon belül hazaért… Lázasan peregtek benne a képek, mint beteges, torz víziók, és amikor berontott a lakásba, zokogva terült el a nappaliban. Talán fel sem fogta, hogy szülei ott vannak, hogy ég a lámpa, aztán lemosdatják, és ágyba dugják. Az anyja sírt az örömtől, hogy megkerült, s ha sokkos állapotban is, de épségben van, él. Azt látta rajta, hogy zavarodott, ám azt nem sejtette, hogy valahol igen messze jár a tudata, olyan tájakon amerről a „Háború követei” érkeztek.

                                                             *

    Hat hónappal az eset után, Erdész Robi temetésén igen sokan voltak az iskolából. A „Hatok Társaságából” a másik öt fiú szintén jelen volt, de Gajzágó Samil alig ismert rájuk. Úgy le voltak soványodva, mint akik éheznek, és egy titokzatos féreg rágja őket belülről. A szemük beesett, mélyen árkolt és táskás, a tekintetük bágyadt, a mozgásuk álmatag, a bőrük sárgás. Az elkövetkező három hónapban sorban mentek el, úgy ahogyan a bombázások hullámai. Utolsónak a „Bagoly” maradt meg Tóni mellett, az ő ravatalánál Samil is megjelent, mert a család távoli rokonságban állt a Gajzágókkal. Samil nézte a csontig aszalódott arcot, amiben az élet távoli nyomait sem lehetett felfedezni, s feltolultak benne a borzalmas emlékek. Kirohant a ravatalról. Két hétig bírta még tartogatni szörnyű titkát, aztán egy este az apja elé állt, amikor az egymagában szivarozott a kandallónál, s könnyeivel küszködve, remegő bensővel kitálalt…

     Akkor még nem mondta el neki apja az igazságot Tihamér bácsival kapcsolatban, ezt csak két évvel később tudta meg tőle, amikor elvitte magával a kriptába. Verőfényes nyári délután volt, s ők kényelmesen sétáltak végig a kripták előtt gyöngykaviccsal felszórt gyalogúton.
- Tudom, hogy nem volt könnyű kivárni, - szólalt meg váratlanul az apja, megérezve fia lappangó feszültségét, - de sokáig úgy gondoltam túl korai, hogy Gajzágó Tihamérról megtudd az igazat. Még az is megfordult bennem, hogy soha nem mondom el. Ez bizony nagy hiba lett volna…
- Öngyilkos lett, ugye? - kérdezte bizonytalan hangon Samil.
- Igen… Amikor deportálták, azt hittük, nem fog visszatérni. Aztán hazajött, lefogyva, besárgult, táskás szemekkel, és szinte megijedtünk tőle. Persze, mégis nagyon örültünk, hogy túlélte.
- Megbolondult? - kérdezte a fiú.
   Apja nem válaszolt, folytatta.
- Nem firtattuk, mi történt vele a lágerban, ő pedig nem beszélt róla soha, csupán egy alkalommal... Anyád születésnapja volt. Szűk családi körben vacsoráztunk, csak nagynénéd meg a fiai jöttek el. Meghívtuk Tihamért is, aki késett ugyan, de eljött. Levetette a kabátját, zsebéből kivett és átnyújtott anyádnak egy faragott ládikót ajándékképpen, aztán leült közénk, és sokáig nem szólt semmit. Ez a zárkózottság nem zavart minket különösebben, elég jó hangulatban társalogtunk a rokonokkal. Az ital oldhatta meg Tihamér nyelvét, - vagy ki tudja, mi? - mindenesetre éjféltájban elkezdett beszélni. Senki nem szólt közbe, meglepetten hallgattuk. Elmondta, hogy kezdetben ugyanúgy szenvedett, mint mindenki más, és készült a halálra. Aztán egy napon bezárták valami veremszerű, sötét, nyirkos kis cellába. Nem tudta meddig volt ott, de nagyon sokáig. Legalábbis neki hosszúnak tűnt az idő, amit ott kellett töltenie, napi egyszeri élelemmel és vízzel. Amikor kihozták onnan, úgy érezte, megvakul az erős fényben, s nem tudott lépkedni rendesen, összerogyott. Egy tiszt elé vitték, aki azt mondta neki vigyorogva, hogy választhat, vagy beáll a kápók közé, vagy visszaküldi a verembe. Elszánta magát, inkább meghal, de nem lesz rabtársai kínzóinak cinkosa. Visszalökték a verembe. Volt, hogy nem kapott enni, és a letévedt patkányokat ütötte agyon, azokat rágcsálta. A sötét cellából azután félig eszméletlen állapotban hozták ki, s akkor elfogadta a tiszt ajánlatát. Egyenruhát, szállást, rendes kosztot kapott, de addigi társai számára ő lett maga a végzet. Kínzásokban vett részt, az engedetleneket tarkón lőtte, gázkamrába kísérte a halálraítélteket, és százával tolt hullákat a krematóriumba. Így élte túl társai legjavát, s így élte túl a háborút is…
    Samil nem kérdezett semmit. Hamarosan elérték a családi kripta halványsárga épületét. A fiú a régóta várt, immár kiérdemelt bizalom, és a családi rejtély magyarázatától felajzva, ugyanakkor babonás rettegéssel lépett be a nyikorgó tölgyfaajtón. Nem kis erőfeszítésébe került uralkodnia magán. Megálltak a kripta közepén, egymás mellett, némán. Úgy tűnt órákig tart a csend. A keskeny oldalablakok színes mozaikjain megtört a tűző nap ereje, a szűrt fény mégis szétáradt, elfojtva a baljós szegletekbe szorult árnyékokat. Nézték a márványtáblákat, a vésett, arannyal festett betűket. Apja közelebb lépett Tihamér bácsi sírboltjához, s megérintette a márványlapot. Ő is mellé húzódott, miközben viszolyogva gondolt szörnyű emlékeire, és csak percek múltán szólalt meg.
- Most már értem, miért lett öngyilkos…
  Apja nagyot sóhajtott, aztán átfogta a vállát, mint egy régi cimborának, aki épp vigaszra szorul.
- Itt nyugszik minden Gajzágó, bűnösök és hősök egyaránt. Egyszer mi is ide kerülünk, de ugye, most már látod, hogy nem mindegy, milyen élet után? A rossz döntéseknek, meghátrálásoknak súlyos ára van, sokszor drágábban fizetünk értük, mintha szembefordulva gyöngeségeinkkel, félelmeinkkel, a legkeményebb utat választjuk, akár a végzetest is felvállalva.
- Hm. Igen, azt hiszem, igaza van. - felelte Samil.
    Apja ránézett, találkozott a tekintetük. Aztán köhintett, igazított inggallérján, sarkon fordult, s kifelé indult. Fia még egyszer visszapillantott a rosszemlékű sírkőre, majd követte őt.

                                                                *

       Részlet a városi nyomozóhivatal május 10.-i jegyzőkönyvének bejegyzéséből

„… a több mint öt éve vizsgált „Hatok Társasága” esetet a mai nappal lezártnak tekintjük. Mivel a különös gyermekhalálesetek körülményeire sem az illetékes orvosoktól, sem a hozzátartozóktól illetve a pedagógusoktól származó információkkal nem sikerült magyarázatot találnunk, és a Gajzágó Samil által elmondottakra semmiféle bizonyítékot nem találtunk az állítólagos helyszínen, vagy akár utalásokat az okkult irodalmakban, -nincs értelme a további kutatásnak.
     Az egyetlen még élő, lehetséges tanút, T. Antalt több ízben felkerestük a Somos-hegyi elmegyógyintézetben, de vele tárgyalóképes kontaktust nem tudtunk teremteni.
     A kóros lesoványodásokra, az elmeállapot leépülésére, vagy Gajzágó Samil vízióira adódhat magyarázat, tekintve a bombázás súlyosan sokkoló hatását a gyermeki pszichére, illetőleg azt a lehetőséget, hogy a találatot szenvedett vegyi üzemrészekből káros, akár hallucinogén anyagok is kerülhettek szervezetükbe…”

                                                          *

                 A Somos-hegyi elmegyógyintézetben, 1956. október 22.-én éjjel

- Most sötét van. Végre, megint sötét! Azok a nappali fehér kísértetek nem lebegnek körülöttem azokban a rohadt, orvosságszagú burkokban… Gyertek! Tudom, hogy itt vagytok a párnám alatt. Aurihaup, te a jobb kezembe, Oingoan, te pedig a balba! Gyertek csak, beszélgessünk! Elmondhattok mindent. Sokan várnak benneteket. Visszatértek hamarosan, ugye? Ugye, jól tudom? Elárulhatjátok bátran. Most úgysem hallja meg senki…

        És az őrült reszketeg kezébe fogja a két kis faragott figurát. Arca elé emeli őket, s mialatt agyában fegyverek ropogása, sebesültek sikolya, haldoklók hörgése rezonál, tisztán látja mindkettőt, mintha világítanának. Az egyik fekete, akár a szén, a másik, mint a vér, égőpiros…

                                                                                Clay Tomasso