| Azt hiszem végem…
Hogy miért? Mert nincsen tovább az élet… Az élet, ami furcsa. Furcsán jó, és furcsán rossz. Néha felhőtlen boldogság, néha elviselhetetlen kín. Van, amikor már az elviselhetetlen kín után egy leírhatatlan és szavakba nem önthető bánat.
Ami az élet értelmét adja, az, ha tartozunk valakihez. Tartozni valakihez, szeretni a legnagyobb szerelemmel, amit emberi lény érezhet. Ha ez már nincsen többé, akkor nincsen tovább az élet…
Én megtaláltam Őt, aki nélkül nem léteznék, aki nélkül eltűnnék, mint a felszálló köd. Akire szükségem van, mert belőle nyerem az élethez szükséges erőt. Ő nekem az életet adó napfény, a levegő, Ő az, aki minden érintésével, minden szavával egy újabb világot teremt. Hatalma nagyobb mindennél, és mindenkinél. A lelke az én világom, ahol örökké Nyugalom van, ahol Béke, Vigasztalódás és Élet honol… Ha nem élhetek a lelkében, akkor csak a szenvedés marad…
Ha a szemébe nézek, eljutok a lelkének szigetére, ahol a Boldogság lakik, egy kis házikóban, ahol a kandallóban ropog a TŰZ! Egy kedves mosolygó alak üdvözöl, aki megveregeti a vállam, és csak ennyit mondd: „Itt mindig van hely számodra fáradt vándor, pihendd ki magad, ha úgy érzed minden rendben, menj tovább, ha ismét elfáradtál, gyere vissza…”
Sokat voltam ezen a kis szigeten, ebben a kis házikóban, ahol az idő más, mint a valóságban. Itt minden másodperc egy élet. Minden élet egy örökkévalóság. Minden örökkévalóság egy másodperc…
Szükségem van erre a helyre, mert lassan kezdek fáradni ismét, és jó lenne megpihenni újra…
Máshová nem mehetek…
Az idegen helyen vagyok…
Az idegen helyen nem adnak biztonságot, boldogságot, szeretetet, oltalmat…
Az idegen helyen Semmi van, Üresség, Pusztaság, és Halál. Nincsenek fák, nincsen tó, nincsen házikó sem, csak egy alak, aki furcsán néz, amikor megpillant. Nem üdvözöl, nem beszél, csak néz. Ismeretlen vagyok. Ismeretlen AZ is nekem. Megpróbálom megszólítani, de nem hagyja el hang a torkomat. AZ továbbra is csak néz, méreget… Nem érti mi keresnivalóm itt. Nem ide tartozom. Ide más vándort várnak. Itt is más idő van… Minden élet egy másodperc, Minden örökkévalóság EGY! élet. Minden másodperc egy szenvedéssel teli örökkévalóság…
Mennék tovább…
Nem visz a lábam. Érzem, hogy itt a vég. A semmi. Az üresség. A pusztaság. A halál…
Egy fénycsík hasít bele a bánatba. Egy reménysugár. Ő az! A mosolygó alak, a Boldogság szigetéről! Rám néz, a szája nem mozog, de szeme mindent elárul. Azt mondja: „Sajnálom, drága barátom, most nem jöhetsz hozzám. Itt kell várnod, amíg újra be nem engedhetlek.”
Eltűnik…
A lábam ismét mozog. AZ már nem néz engem. Tudok beszélni. Megszólítom AZT: „Meddig kell itt kibírnom?” Rám néz. Nem mondd semmit.
A Szeme: Semmit mutat, Ürességet mutat, Pusztaságot mutat, és… Halált. Mutat…
|
|
|
|
|
