Vihar
Villám hasit fent a felhős égen, Fénye villan az éj sötétjében. Először csak csendben morajlik, Eső cseppek koppanása hallik. Vihar közeleg hangja dübörgő, Előhírnöke a szél szinte őrjítő. Vadul rázza a fáknak ágait, Lesodorva róluk levelek százait. És ismét villám cikázik s dörren, S a fa törzse megremeg a földben. Sóhajtva nyillík lángoszlopba bújva, Méltóság teljesen lassan földre hullva. Lenyűgöző e rettentő természeti erő, Mi hirtelen szinte a semmiből jő elő. Egyik fele pusztító, romba döntő, Míg a másik ápol s gondos éltető. De míg tombolva vágtat felettünk, Reménykedve féltjük mi is az életünk, Nem akarunk a fának sorsában osztozni, A felkelő nap fényében szeretünk napozni. És hálás szívvel nézünk fel az égre, Az elszáguldó vihar után a messzeségbe. Örülünk a vizcsepnek, ami a virágon ragyog, Amit a száguldó erő emlékül itt hagyott.
Kőri
|