Megállt a busz, s hirtelen felugrottam ültemből, s a kijárat felé vettem az irányt. Az öregek otthona 2 utcával arrébb volt. Nem sok embert láttam a környéken, inkább kihalt volt a városnak ez a része. Előszedtem a kabátom zsebéből azt a mára már megsárgult levelet, melyet annak idején a fogadós csúsztatott kistáskám oldalnyílásába, s mégegyszer átolvastam. Egy percre megálltam, s erőt gyűjtöttem a Napból.

„Fiacskám! Bár nem az én feladatom lenne, hogy ezt közöljem veled, úgy gondoltam, könnyítek a lelkemen! Szüleid megismerkedésük után nem sokkal össze is házasodtak, hisz az érdek így kívánta, háborúk dúltak, járványok, és pénztelenséggel küzködött jónéhány polgár. Apád minden áron fiút akart, hogy legyen ki tovább viszi majd a nevét, s halála után biztosítva legyen a szántóföldek jövője. Anyád sajnos terméketlennek bizonyult, s ezért kerülhetett sor, arra a döntésre – apád tudta nélkül – hogy beállítanak nagynénéddel egy látszat terhességet, majd a városba költöznek ketten, mondván a terhes anyának nyugodtabb, és tisztább környezetre van szüksége. Apád rossz szájízzel ugyan, de beleegyezett, azonban kikötötte, hogy havonta egyszer látni akarja az áldott állapotban levő feleségét. Az utazást én szerveztem, s örültem neki, hogy végre anyád észhez tért, és elhagyja apádat, még ha csak egy kis időre is. Miután elutaztak, levélben tartottam velük a kapcsolatot.

Dilemmában voltak, hogyan oldják meg a problémát, hisz apád minden hónapban felutazott a városba, s ilyenkor látható jelekkel kellett igazolni a terhességet. Nagynénéd eközben áldott állapotba került, így legalább valami öröm is érte őket. Úgy döntöttek, hogy anyádat elzárják egy másik szobába, gyengeségre és valami fertőző vírusra hivatkozva, s így apád nem láthatja majd. A sors iróniájaképpen anyád valóban elkapott egy csúnya tüdőgyulladást, amit pénzhiány miatt nem tudtak kezelni, így a 8. és 9. hónapban már szörnyű kínok közt feküdt átizzadt ágyában. Nagynénéd hűségesen ápolta, de mivel közeledett a szülés időpontja, így engem kért fel – lévén más ismerőse nem volt – hogy utazzak fel hozzá, s ápoljam a szerencsétlen asszonyt. Meg is tettem, s mikor nagynénéd hosszas vajúdás után világra hozta csöpp fiúcskáját, anyád addig kilehelte a lelkét. Megsirattam, azért, amilyen áldott asszony volt! Apád addigra megjelent nálunk, s mi – nagynénéddel együtt - hosszas gondolkodás után arra jutottunk, hogy úgy állítjuk be a helyzetet, mintha anyád szülés következtében halt volna meg. Nagynénéd készségesen segített a terv végrehajtásában, de mivel ő eléggé gyengélkedett, így nekem kellett a kisfiút megmutatnom apádnak. Mikor ránézett szemében könny csillant meg, s megkönnyebbültem, hogy a terv sikerült. Sajnos közölnöm kellett vele, hogy a felesége halott, s bár nem vette félvállról, mégse törte meg lelkileg a tudat, ami engem kissé meglepett. Nem is szaporítom tovább a szót fiacskám, a legfontosabbat el kellett mondanom, s így legalább nyugodtabb leszek. A fogadós…”

Mikor először olvastam ezt a levelet, zokogtam. Annyira szívbemarkoló volt a levél tartalma, hogy sokáig el se hittem, hogy ez velem történt meg, s hogy apám egykoron ezért taszított ki. Sajnáltam őt is, magamat is, hisz mindkettőnknek hazudtak, s így már jogosnak véltem apám viselkedését, ami valószínüleg nem ellenem irányult volna, csak rosszkor voltam, rossz helyen.

Megérkeztem az öregek otthonába, s az éppen ügyeletes embertől megkérdeztem, merre találom, azt a bizonyos személyt, akit keresek. Egy folyosó felé mutatott, miután megnézte a névjegyzéket. Megköszöntem neki a segítséget, nagynéném – gondolatban anyám – szobája felé vettem az irányt.

Kopogtattam, de nem jött válasz, így hát úgy gondoltam benyitok, hátha benn van, csak nem hallja. Először nem láttam senkit a szobában, majd ahogy jobban beljebb sandítottam, a belső ablaknál megláttam egy álló alakot. - Anyám! – szólaltam meg kitörő örömmel, hisz mindennek ellenére ugyanúgy szerettem! Felém fordult csodálkozva, szeme egy pillanatig se rebbent, - bár a felismerés fénye megcsillant benne – egyszerűen, és határozottan a tudtomra adta, hogy menjek el, s hogy nem az anyám. Nem értettem a helyzetet, hisz a levélben szó szerint megírta a fogadós, hogy mi történt, így hát megkérdeztem tőle a bennem kitörni készülő már egyszer elhangzott kérdést. - Hol a kisfiad nénikém? – kérdeztem sejtetősen! Szeme csillogott, s egy könnycsepp eredt útnak, majd összeomolva ült le az ablakhoz közeli ágyra! - Az én fiam meghalt! – felelte sírva, s én úgy éreztem muszáj átölelnem őt, hisz ez a legtöbb, amit most érte megtehetek. Lassanként lenyugodott, majd a szemembe nézve csak annyit mondott: - Bárki is, bármit állított egy percig se hidd el! Bár fiamként szeretlek még mindig, s sajnálom, hogy annak idején elhagytalak, de a vérszerinti anyád soha nem én voltam. Előszedtem a zsebemből a fogadás levelét, kihajtogattam, majd a kezébe adtam. Lassan olvasni kezdte, s én addig egy percre kibámultam az ablakon. Nyíltak a virágok, s minden színesben pompázott, a csodálatos élmény rabja lettem.