Gyászos sötétségbe borult a táj
Minden azt suttogja közel a halál.
A színek sokaságát felváltotta a szürke
Kétségtelen - ez már így marad örökre.

Smaragdzöld tó, mi rég itt volt,
Nem maradt belőle több, mint egy sötét folt.
Partján a suhogó nád kihallt
Nem lesz más mint tövis és gaz, mi itt nő majd.

A mély erdőből kirohan egy árny
Kétségbeesetten sikítva, így a csendet megzavarván.
Arca félelemtől torzult, teste remeg -
Nem tudni, az élet mivel verte meg.

A tóhoz szalad, térdre esve a tövis megvágja
Sír, s tudja: ez lesz az utolsó imája.
Nincs mellette szerelme, kihez most könyörög
Nem lehet mellette, hisz megölte őt...

Életét is odaadta volne érte nem rég;
Az elárulta őt, de a tűz szivében még mindig ég.
Nem tudott megbocsájtani, s a harag erre vitte
Hogy képes lesz-e megtenni, maga se hitte.

De megtette...a homályos erdőben
Otthagyta őt a fényes tőrrel a szívében,
Vérbefagyva feküdt egy sáros farönkön
Sötét erők jönnek érte, kik nem itt élnek, e földön.

S az árny előlük menekült a kiszáradt tóhoz
Tudván azt, hogy bűnéért biztosan elkárhoz;
Tettének súlya elnyomja gondolatait
Nem érzi fájdalmát, nem lát már semmit.

Hirtelen feláll...nem gondol már bánatára,
Furcsa, ördögi mosoly ül ki az arcára.
Hangosan nevet, forog magáról megfeledkezve
A sűrű erdőben marad, örökre az időben elveszve.