Végtelen rét, meddig a szem elláthat,
Színes virágok sokasága, mi mindent beborít;
Kicsiny madarak vették birtokukba a fákat
S édes énekét hallatja mindenik.

De mi az ott? Sötét folt zavarja meg az idilli tájat
Egy alvó állat, vagy madárcsoport talán?
Közelebb visz egy játékos fuvallat -
Így megoldódni látszik végre a talány...

Valaki ott fekszik, sötét ruháját a szél fújja
S csak fekszik a virágok közt némán,
Zöld szemét félig nyitva tartja
A hosszú, fekete hajú, titokzatos lány.

Vajon játszik, s egy tarka pillangóra vár
Hogy kezére szálljon, s ő hirtelen elkapja?
Vagy csak az éj eljöttét várja már,
Hogy a millió csillag fénye átjárja?

Fekszik. Nem mozdul, szeme sem rebben.
Haja már majdnem egész arcát eltakarja.
Vajon él-e még, erre nem gondol senki sem?
El is vihette lelkét felőlük a halál angyala...

Talán jobb is lenne így számára
A természet ölelő karjában érné a végtelen;
De most valami történt...ránézünk a lányra - 
Egy könnycsepp jelent meg fáradt szemében.

Él! Egy reménysugárként a homályban
Szalad le a vízcsepp a sápadt arcon,
De mégis csak fekszik eltemetkezve magában
S a gondolatai is ott járnak a síron...

Süvítő északi szél hasít bele a csendbe
Nincs olyan zug, mit át ne járna.
Különös félelem lopózik a lelkekbe
S viszi őket a magányból, lassan, a halálba.

Ő is csak ezért van itt, e misztikus helyen
Hogy átadja magát egy másik világnak.
Most az elkerülhetetlent várva pihen
Tudva, hogy ő akarta ezt a sorsot magának.

S most, hogy megfejtettük a talányt -
Nincs több kérdés mit halandó itt feltehet -
Furcsán hathat számodra talán
Hogy egy ily' különleges táj valójában mit is rejthet.

Inkább elkerülted volna - gondolod mostmár,
De a kíváncsiság benned is erősebb volt;
Fáj, amint lelkeden a szomorúság átjár...
Talán megértetted végre, ki e fekete folt.