Jókedvűen szállok ki a kocsiból. A portás már messziről megismer, és kinyitja előttem az ajtót. Kék-fehér pöttyös ruhám alá kap a szél, szinte Monroe-nak érzem magam. Az ügyeletes nővérrel egyszerre köszönünk egymásnak, tudja, nincs szükségem segítségre, hogy eltaláljak a 439-es szobához. Szinte naponta, vagy kétnaponta itt rontom a levegőt, egyes betegek már nővérnek néznek. Csodálatos nap van! Felszabadultan kopogok a kőpadlón új szandálomban, ahogy közelítek kórterme bejáratához.
Hirtelen egy fiatal rezidens, utána pedig közvetlen a főorvos vágódik ki az ajtón. Vörös az arcuk, bizonyára loholtak Roxanne elől.
- Annie! Hála az égnek, hogy most ért ide! Ms. Jastrzębski dührohamot kapott, nem akar megismerni senkit! Egyszerűen elment az esze! Lefogni sem lehet! – tanonc a karom után kap, mikor meglát, ahogy meghűlve ámulok előttük.
- Hol vannak a biztonságiak? – remegő, ökölbe szorított kézzel, visszafojtott hanggal nézegeti az üres folyosót az orvos.
Az ajtón egy fémtálca repül ki tartalmával együtt, az injekciós tű pattanásától kiráz a hideg.
- Szemét dögök! Takarodjatok, különben szólok Capesonak! – Vanda hangja felborzolja az utolsó hámréteget is a testemen, ahogy zihálva, mély érces hangjával üvölt kifelé.
- Mit segíthetnék? – vezetem vissza a tekintetem padlóról a rezidensre. Választ már nem kapok, pofátlanul belök a terembe. Közvetlen a vállam mellett törik szét a vizes pohár, amit Roxanne vág a falhoz teljes erőből. Elgyengülten zuhan vissza felsőtesttel az ágyra, levegő után kapkod. Dermedten állok az ágya előtt, félek, nem ismer fel engem sem.
- Amy! Amy! Mi tartott ennyi ideig? Hol késtél? Szólj ezeknek, adjanak valamit, mert fájdalmaim vannak! – izzadságcseppek gurulnak le halántékán, a láztól és kíntól teljesen kipirosodott fehér selyem arca.
- De Ms. Jastrzębski.. Annie vagyok, nem ismer meg? – félszeg lépést teszek felé. Az orvosok az ajtófélfába kapaszkodva lesnek befelé.
- Amy, ne szórakozz! Nem vagyok kíváncsi a hülye játékaidra, sosem leszel színésznő, fogd már fel! Szólj nekik, ne kelljen még egyszer mondanom! – remegő kezével csapdossa paplanját.
Értetlenül, de teszem, amit követel. Intek hóhérjainak, akik szélsebesen trappolnak be, infúziójába egy nagyadag morfint és egy kevés nyugtatót nyomnak, aztán eltűnnek.
Percek múlva a székemet ágya mellé húzom, leülök. Halkan zihál, arcán ilyenkor látszanak a kor nyomai. Ilyenkor, amikor a fájdalom cibálja testét. Szemei tiszták, érzem, végre az eszéhez tért. Felém fordítja fejét.
- Ki az az Amy? – érdeklődőm remegő, halk hangon, szoknyám szélét gyűrve.
- Amy 1927-ben került hozzánk. Akkor Camillo már három clubbot is üzemeltetett. Én válogattam ki a lányokat. Minden helyen két luxuscikknek kellett lennie. – mosolyog frappánsnak vélt kifejezésén. – Madame lettem, Annie! Hét év keserves nyögdécselése után már nem engem vittek szobára azok az undorító.. – nem folytatja tovább, tudja jól, tisztában vagyok vele, kikről beszél.
- Reynolsd? – meglepett hangon teszem fel kérdésem.
- Arlen? Ugyan, kislány! Ne legyen naiv. Akkor már rég letettem arról, hogy valaha újra lássam! Az a szemét.. – hangja elhalkul, mormol valamit orra alatt, amit nem hallok tisztán. – Az én „házamba” Amy került, Harley után. Az új, fontos üzletfeleket természetesen először én fogadtam, hiszen biztosra mentünk, nem engedhettem, hogy kezdők miatt bukjon egy-egy ígéretes szállítmány. Capeso felemelte a fizetésem! – nevet, keserűen, de szívből nevet.
Hangja az utolsó pillanatban azonban elcsuklik, ismét az a szívszorító köhögés rázza meg Roxanne-t. Percekig vonaglik ágyában, majd gyengesége feletti dühében köp egyet. A padlóra véres nyál tapad, közvetlen a cipőm mellett. Idegesen, kapkodva cigarettáért nyúl, rágyújt. Szemembe néz.
- Ezt magának hoztam, Vanda. – átnyújtom az esküvői meghívót.
Vigyorogva vizsgálja egyszer a csillámmal borított lapot, egyszer az arcomat.
- Bizonyára jól meggondolta, Annie. Őszintén gratulálok magának, persze csak olyan őszintén, amennyire egy magafajtától kitelhet. De tudja, - az ágya melletti kiskomódra helyezi a papírt – utálom az esküvőket. Ne gondold, hogy támadásból, és bántásból mondom ezt neked. – bensőségesebb hangnemre vált egyszeriben. – Csak arról van szó, hogy sosem szerettem a kézfogókat. Gyűlöltem mindig is hallgatni a papok atyáskodó beszédét, a holtomiglan-holtodiglant, és részt venni azokon a bugyuta lagzikon. Gyűlöltem a zenét, amit akkor játszanak, gyűlöltem az éhes baromként tülekedő vendégsereget, és az éjfélkor részegen támolygó, egymást ölelgető rokonokat. De legjobban a mennyasszonyt rühelltem persze. – mosolyog maga elé, hangja mélységesen nyugodt, magyarázó – Ő ilyenkor a legszebb, hófehér, tiszta selyem ruhájában. Ő a fehér királylány ilyenkor. És én.. A lagzikon én.. Mindenki tudta, ki vagyok, mivel foglalkozom, ki a főnököm, kiknek voltam a szeretője egyetlen egy éjszakára, kiért epekedek egész életemben.. Mindig én voltam ezeken az eseményeken a fekete özvegy, vagy a vörös démon, aki veszélyes az összes jelenlevő férfira, főleg a vőlegényre. Gyűlöltem, amikor íratlanul, kimondatlanul, de a pokol küldötte-, a fertő királynője címet rám akasztották, míg az ara volt a jó példával elől járó angyal. - hirtelen ismét hatalmas nevetésre ragadtatja el magát – Ennél már csak az volt kínosabb, amikor Amy, a „tanítványom” esküdött! Mint fehér angyal.. Röhej! Ma már mindenki szemrebbenés nélkül hozzá mehet mindenkihez?
Nem válaszolok, somolygok orrom alatt. Valahol értem őt, és tudom, nem azért mondja azt, amit mond, hogy elrontsa a kedvem, csupán a tapasztalatit ossza meg velem.
Elgémberedett tagjaimat megmozgatom, fészkelődöm helyemen. Kényelmesen hátradőlök, mosolyogva nézek rá. Már nem feszélyez semmi, ami korábban eddig. Sőt.. Kimondottan jól érzem magam a társaságában, és továbbra is kíváncsivá tesz, mit mesélhet még el az a méregzöld szempár.
- Meséljen, hogyan is került oda Amy? – megtöröm a csendet.
1927. július 5. New York, Blue Rain club
Remegő lábbal lépked fel az utolsó kuncsaft az emeleti lépcsőn. Korlátba izgatottan kapaszkodik, hiszi, sőt tudja, élete legszebb estéje felé tart. A vörös bársony szőnyeggel borított folyosó utolsó szobája előtt megáll. Megköszörüli torkát, bekopogtat. Lenge, azúrkék hálóingbe öltözött, 25 éves gyönyörű nő nyit ajtót, méregzöld szemével már a küszöbön végigméri a férfit. Határozott, mély hangon köszön, majd betessékeli a frissen borotvált, új üzleti partnert.
- Üljön le, kérem, érezze otthon magát. – mutat az ágyra, miközben a férfi leveszi zakóját, és a tölgyfafogasra akasztja azt. – Kér egy italt?
- Igen, whiskey-t legyen szíves, Roxanne! – kéjes mosoly csillan a frissen borotvált arcon.
- Szolgálja ki magát. – hetykén mutat az asztalon álló üvegre, az üres poharakra, jégre.
A férfi meglepődik egy percre, nem gondolta volna, hogy nem szolgálják ki. Tölt magának. Az ágyhoz megy, helyet foglal, miközben a nő ébenfekete haját fésüli tükre előtt, mindvégig figyelemmel tartva „páciensét”. Leteszi a hajkefét, rágyújt, a kuncsaft felé fordul.
- Nekem nem tölt? – szemrehányó, lenéző tekintet kíséri flegma stílusát.
Kelletlenül, kissé bosszankodva az „utolsó” ismét odaballag az italhoz. Kiszolgálja a „ház specialitását”. Nem ül vissza, megáll Roxanne felett, vigyorogva várja, mikor köhög az erős alkoholtól a luxuscikk, azonban az magabiztosan lehúzza, szeme sem rebben, ahogy a tüzes méreg lecsúszik torkán.
- Mondom, hogy üljön le! – parancsolóan mutat ismét az ágyra.
A férfi láthatóan már elég ideges lett. Csak egy-két partner díjazta az árú eme stílusát, mégsem mert senki ellenkezni. Ki tudna azoknak a szemeknek nem engedelmeskedni? Ki nem tenne meg mindent azokért a mellekért, combokért?
Vanda minden percét élvezi ezen kínzásnak. Tudja, hogyan keljen fel székéről, hogyan szívjon bele olyan erotikusan a cigarettájába, és hogyan vessen olyan lefitymáló tekintetet egy-egy férfira, amitől azok megőrülnek. Mi tagadás, mindig szeretet játszadozni egyszerre az érzékekkel és az idegekkel. Csak egy méltó ellenféllel találkozott eddig, de ő is csupán azért lehetett az, mert az érzelmek gyengévé tesznek egy nőt.
Azúrkék hálóingét meg-meglibbenti, amikor az asztalhoz megy, hogy ismét igyon egyet. Nem tudni, hányadik kör ez már a mai nap, de mit tagadás, a hölgy roppant jól bírja az alkoholt. Mi tagadás, szüksége is van rá. Mi tagadás, valaminek az ő érzékeit tompítania kell.
Miután a férfi végzett saját italával, az éjszakai szekrényre helyezi üres poharát. Ekkora már ő is behódolt a Nőnek, mint egy kisfiú, olyan idegesen, és olyan csodálattal várja játékszerét. És vajon mitől lehetne csodálatos az este, ha nem attól, hogy meg is kapja azt? És az sem zavarja már ilyenkor, hogy a játékszabályokat maga a játékszer diktálja. Nem érdekes már, milyen szigorúak a szabályok. Ilyenkor a férfin túlnőnek ösztönei.
Egy óra múlva földöntúli érzésekben úszó tekintettel sétál le a lépcsőn az Utolsó.
Roxanne meztelenül ül. Ismét a tükör előtt.. De most mégis másképp, mint eddig.. Másképp, mint az utóbbi hét évben. Évek óta nem hullott könnye, de most mosolyogva, halkan sír. Boldog.
Ismét kopogtatnak az ajtón.
- Szabad! – morcos hangon engedélyezi a bejövetelt, nem örül, hogy pont ilyenkor zavarják.
Vékony, madár alkatú ismeretlen lépi át a küszöböt. Lehajtott fejjel csukja be maga után az ajtót. Szőke, hullámos fürtjei az arcába lógnak, görnyedt háttal vizsgálgatja a padlót.
- Áhh! Szóval az új lány vagy! – Roxanne továbbra is meztelenül ül. Szipkájába újabb cigarettát rak, meggyújtja azt. – Mi a neved?
- Amy Hankis. – motyogja maga elé az állig bebugyolált alak.
Vanda felpattan a székről, határozott léptekkel az idegen elé lép. Lehetetlen hosszú ujjaival erősen megfogja annak állát, tekintetét magára emelteti.
- Nézz rám! – förmed rá, erőszakosan tartja az új tanítvány fejét, tudja, hogy fájdalmat okoz. Az ijedt világoskék szemek riadtan néznek bele a méregzöldekbe, majd a lány tekintetével végigjárva mestere tökéletes testét. Vanda megvárja, amíg a zavarban lévő apró lény tüzetesen megvizsgálja meztelen testét. Amikor tekintetük ismét találkozik, Roxanne határozott mozdulatokkal, erőszakosan letépi Amy-ről a ruhát. Meztelenül állnak egymás előtt, egyik fölénye nem kérdéses a másikkal szemben.
- Mennyi idő vagy? – a madame tárgyilagos hangon érdeklődik, miközben kezével megvizsgálja a kis félszeg mellét, fenekét, combját.
- 18. – hebegi.
- Szűz vagy még? – felteszi a legfontosabb kérdést, amit ekkor csak fel lehet.
- Nem. – kibuggyan az első könnycsepp a kék szempárból.
Roxanne hátrább lép, távolabbról vizsgálgatja az új szerzeményt. Mélyet szippant dohányából. Csodálkozik, miért sír a kis lény egyre hevesebb szipogás közepette, pedig nem is bántotta. Sőt, tudja, hogy a helyzet, amiben vannak nem lehet megalázó, mert a lánynak biztosan tisztában kell lennie vele, hova keveredett.. Capeso mindenkit tisztességesen felvilágosít, mielőtt Vanda elé küldi utolsó, beleegyező szemlére. Hirtelen isteni szikra csillan meg az újdonsült madame agyában.
- Ki erőszakolt meg? – hátat fordít, ismét tölt. Mind a két pohárba.
- Apám.
Ekkor kezdődött talán az egyetlen olyan üzleti kapcsolata New York áhított démonának, ami barátság jellemével is büszkélkedhetett. |
