Csendes májusi esten,
szőke fiú ült tábor tüze mellett.
Tengerkék szeme a határt fürkészte,
fájó szívében kedvesét ölelte.
Kékes lángját a vörös tűz lebegtette,
zöld katonaruhát barna gombsor díszítette.

Száz meg száz csatán
bizonygatta bátorságát.
Napok múltak, hetek teltek,
így töltött el három évet.
Barna gombsort ezüst váltva,
ezüst után arany járta.

Hajnalban már kürt keltette,
ment már, ment a csatatérre.
Fegyverrel a kezében állt,
már csak parancsszóra várt.
Hirtelen érzett forróságot
s bal vállán már vért is látott.

Végtelen égett a lőtt seb
de ő már mit sem érzett.
Az ápolók így érték,
kemény hordágyra fektették,
bekötötték vérző sebét,
a szolgálat így véget ért.

Tüzesen tépve, válla marta,
ontott vérét még sem bánta
Haza tér már nem sokára,
kedves otthon hajlékába.
Fényes színes álmot látott,
kedveséhez haza vágyott.

Hosszú út várt még reája.
köd előtte, köd utána.
Elérte az ismert helyet,
belépte a kedves kertet.
A ház elejébe idős asszony.
Talán délibábot látott?

Nem álom, nem délibáb,
felismerte édes fiát.
Egymás szerető karjába borultak
s még egy ideig így zokogtak.
A fiú tétován kibontotta ölelését,
ragyogó szemmel fontolgatta meg kérdését.

- Anyám, hol a kedves, merre jár?
Három éve nem láttam már -
Az asszony ősz fejét lehajtja.
Ezt el vajon miként mondja?
Vékony gyűrűt zsebéből elővesz,
válasznak elég lesz ez.

( Folyt.köv.)

Mousa Tünde