Egy nap aztán Ildi iskolás lett. Kapott egy nagy táskát, ami még anyának is nehéz volt, meg rengeteg könyvet és füzetet. Ildi félt egy kicsit az iskolától, de azért nagyon büszke volt magára, hogy ő már milyen nagy. Csak azt sajnálta, hogy az iskolába nem szabad játékot vinni. Pedig, ha Ildi megtanulja a betűket, meg az olvasást, akkor Bocsinak is meg kell tanulnia. Berakta hát titokban a kis mackót a hatalmas táska mélyére. Szünetekben néha elővette, és játszott vele. De mindig nagyon vigyázott, hogy a többi gyerek nehogy meglássa, mert akkor mind megrohamozták:
- Hát ez meg milyen maci?
- Játszhatok én is vele? - kérdezgették.
Ildi senkinek se akarta odaadni Bocsit. Nagyon irigy volt. És mindig attól félt, hogy a végén széttépik.
- Nem, nem adom oda nektek! - kiabálta harciasan.
Egy kisfiú egyszer mégis elvette tőle, és dobálni kezdte a többi gyereknek, úgy, hogy Ildi ne kaphassa el. Ildi kiabált, és futott egyik gyerektől a másikig, míg végül Bocsi leesett a földre, akkor gyorsan felvette, és beszaladt vele az osztálybe. Az egyik nap Bocsi mégis eltűnt. Ildi emlékezett rá, hogy magával vitte az iskolába, de amikor otthon kipakolta a táskáját már nem volt meg. Ildi sírt, és vigasztalhatatlan volt. Az egész osztályban végigkutatta a padokat, de sehol sem találta. Csak arra tudott gondolni, hogy biztosan ellopta valaki. De vajon ki lehetett az?

Anya is mondta neki, hogy nem kellett volna magával vinnie az iskolába. Végül új Coccolino macit kapott. Látszatra ugyanolyan volt, mint Bocsi, de Ildi azonnal felfedezte, hogy nagyobb a feje, és nem billenti féloldalra, mint Bocsi. A szemei se csillognak és a szőre se selymes, hanem inkább, ahogy anya mondta, sprőd. Ildi rá se bírt nézni, még nevet se adot neki.
Telt-múlt az idő, lehullott az első hó. Ildi nagyon szerette a havat, hiszen minden egyes kis hópehely egy hótündér. Ha mentek az iskolába, belefeküdt a hóba, megdobálta hógolyóval a fiúkat és az utcán a gyanútlan járókelőket. De a legjobban csúszkálni szeretett a síkos havon, meg sinkózni a befagyott pocsolyákon. Így történt, hogy csúnyán kificamította a bokáját. Az orvos jól bepólyálta, és nem volt szabad iskolába mennie sokáig.
Anya elment az egyik osztálytársához, Ricsiékhez, hogy elkérje tőlük a leckét. És ott mindjárt felfedezte az ágy feletti polcon Bocsit.
- Hogy került hozzád ez a mackó? - kérdezte.
- Az iskolában találtam. - válaszolt Ricsi.
- Találtad? - csodálkozott anya. - Az én kislányomnak is volt, de elvesztette, pont az iskolában. Nagyon sajnálta.
Ricsi semmit sem válaszolt, de másnap ő jött el a leckével, és magával hozta Bocsit is.
- Ezt neked hoztam. Ajándék. - mondta, és letette Ildi paplanjára a kis mackót.
Ildi felvette, megnézte, és egész elkerekedett a szeme.
- De hiszen ez Bocsi! - kiáltott fel. - Hogy került hozzád?
- Én, ... én csak egy kicsit játszani akartam vele. - mondta megszeppenve Ricsi.
- Elloptad tőlem! - kiáltotta Ildi.
- Nem! Vagyis igen. De most visszahoztam! Remélem nem haragszol. - kérlelte Ricsi. És már futott is ki a szobából. Azt se várta meg, hogy anya süteményekkel kínálja.
Ildi annyira boldog volt, hogy visszakapta Bocsit, hogy már nem is volt igazán dühös Ricsire. Később sokat játszottak együtt. És most már Bocsi nagy, komolya, iskolás mackó. Ildi az anyukája, Ricsi az apukája, és együtt tanítgatják. Tud írni, olvasni, összead, kivon és ismeri az egész szorzótáblát is. Nagy békességben él együtt az egész mackócsalád: Brummogó, Mamaci, Fülesmackó, Medve, Mici-mackó, Bocsi és testvére, akit Ildi akkor kapott, mikor Bocsi eltűnt. Neki Ildi a Málnás nevet adta, mert nagyon szereti a málnát leszedni a telken. És a szőre se sprőd már, hanem piros, málna színű a szája körül. Ha meg akartok ismerkedni velük, gyertek el Ildiékhez.