A fiú egész testében megremegett,
levegő után kapva egy székre esett.
- Anyám! Mondd meg mi baja lett,
ugye sokat nem szenvedett?
Az Isten engem életben tartott
s mi legkedvesebb azt vette magához?

- Nem az Úr vette magához,
él még, ezen a világon.
Gyűrűjét itt letette,
gazdag ember felesége.
Hagyd, hogy élje az életét,
van még más lány, van még elég.

A fiú kabátját vette,
a világot már nem értette.
Indult a falun át,
hogy még egyszer lássa a lányt.
Előtte nagy fehér ház állt,
kit keresett is látta már.

Barna hajú lányt vett észre,
a zöld pázsiton üldögélve.
Menne már, hogy átkarolja,
ahogy azt oly régen várta
de ahogy csak egy lépést tett,
karcsú férfi közeledett.

Amit lát, széjjel tépi szívét,
más ölébe hajtja le barna hajú fejét,
könnye hullott, zokogott a lelke,
nem lehet, hogy ily hamar feledte.
Hideg járta ahogy ott állt,
bámulta más boldogságát.

E nagy terhet nem bírta a lába,
térdre rogyott a tölgyfa aljába.
Ki tudja meddig zokogott így,
meddig vérzett még így egy szív.
Haza tért az éj leple alatt,
fájó szíve majd megszakadt.

Csendes falak közt, hol nem látja senki,
bánatos szeméből könnycsepp csordult ki.
Mikor kinn elcsendesült minden,
lassan óvakodva tűnt el.
Indult, ott hagyta bánatát,
magába zárkózva ment mindig csak tovább.

Lassan felmászott egy szikla tetejére,
utoljára nézett le az ismert vidékre.
Egyet lépett még és magát levetette
s halálosan zuhant le a mélybe.
Lent a völgyben mozdulatlan feküdt,
szomorúság elöl ekképp menekült.

Mousa Tünde

(Folyt. köv.)