Csillogó szemmel ül az ágy szélén. Kényszeredett mosolyra húzza száját. Minden egyes tárgyat, pillanatot be akar gyűjteni, nem akar felejteni. Ő megrekedne örökre a múltban, egy megmerevített pillanatképben élne addig, amíg tüdeje megfelelő oxigénmennyiségű ózont szív be. Ujjaival lassan tapintja ki paplanom mintázatát. Beleszagol a forró nyári napsütéstől felmelegedett szobám cigarettaédes aurájába. Félhomályban kutat valami boldog szóért, valami vigaszt keres önmagában. Talán, nem talál? Nem tudhatom. Én csak ülök az ágy másik szélén. Lábaimat fejem alá húzom, figyelem, hogyan folyik a vér ereiben.
Sírunk. Mindketten, mégis másképp. Ugyanattól búcsúzunk, mégis másképp engedjük el görcsös szorításunkból. Együtt, és mégis másképp éltük meg a dolgokat. De hiszen velünk történtek! Te és én, mi együtt, és már csak múlt időben. Hogy is volt? Emlékezel, és emlékezem, bizonyára nem ugyanarra. Negédes pillanatemlékeket szárazra sózza minden egyes veszekedésünk apró keze. De két és fél év! Hát hogy lehet, hogy annyi idő után? Magam sem, magamat sem értem. Bárhova nézek valami mindig szemem elé kerül, ami összeköt veled.
Tenyerem repedésiben már ott vagy te is. Végigkíséred életemet. És én csak köszönetet mondhatok, annak, aki lehet, hogy százszor sincs, hiszen melléd osztotta az egyik menetjegyemet. És mi olyan hosszan utaztunk, és olyan szép időben, olyan szép helyekre!
Az utat idáig fizettem ki, de ez nekem is csak most derült ki.
Vajon mi vihet engem innen tovább? De nem! Nem érdekel! Súgd a fülembe, keleti szél, mi lesz teveled? Nyugtass meg, hogy te megleled más mellett a helyed, aki jobban rászolgált! És ígérj meg mindent! Szép feleséget, és gyerekeket! Boldog életet esküdj nekem! Esküdj meg, hogy ezeket mind eléred!
Nem érdekel, hogy a levelemet merre fújja a szél, csak te maradj a fán, és a legszebb napsugár simítsa végig viasztól csillogó testedet!
Minden mindegy lenne, mondd?
Hazudj, ahogy sosem tetted. Könyörgöm, hazudj egy kicsit nekem! Csak pár szóval nyugtass meg, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, és jól tettük, amit tettünk. Hogy felállsz, és mész! Hogy nem csüggetsz! Hogy ez a nyár még lehet szép!
Nehéz megszokni, úgy kelek ki az ágyból, hogy nem tudom, mit hoz az a nap. Hogy nem tudom mikor lesz lehetőségem beszélni bárkivel is. Hogy elképzelni sem tudom, ki az, akinek elmondhatnék mindent, rajtad kívül.

- Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy a szobádban vagyok. – rám nézel.
- Ugyan!- suttogom magam elé, pedig érzem, nagy eséllyel igazad van, mint oly sokszor, most is.

Lekísérlek. Megölellek. Megölelsz. Szia.. Szia..

És én csak azt tudom mondani, hogy sajnálom.

Mennyi imát mondjak közös életünk sírja felett? Mennyit érted?