Léna alig tett pár lépést, mikor ő maga is vakítónak és kirívónak ítélte saját hófehér ruháját még koszosan is. Visszafordult, s a rácson kersztül az épp nem tevékenykedő Rafaelt kérte, hogy segítsen neki mgeszerezni az ájultan heverő őr köpenyét. Az angyal gyorsan lerángatta a csuklyás ruhadarabot eredeti gazdájáról, és a rácsok között kiadta a lánynak, aki habozás nélkül magára vette és a csuklyát a fejébe húzta, így indult vissza ismét abba az irányba, amerre Sonielt szerinte vitték. Nem telt sok időbe, hogy kiérjen abba a nagy terembe, ahová a hatalmas madár-szerű lény őt és őrangyalát ledobta. Középen egy kőasztal előtt egy őr ácsorgott, ide-oda ingatta fejét. hátra vetett csuklyája látni engedte kopasz fejét, melyen csak pár hajszál díszelgett, sárgás, aszott bőrét, és néha-néha hiányos, helyenkét fényes fekete kövekkel pótolt fogsorát. Szárnya nem volt, mint Léna őrének. A lány a fal mellett osonva haladt az őr felé, de így álcázva talán még feltűnőbb volt lapulva, mintha saját fehér ruhájában settenkedett volna. Ezért minden bátorságát összeszedve felegyenesedett, és magabiztos léptekkel haladt az őr felé. az felemelt kézzel, gyűrűsujját behajlítva köszöntötte, de egy szó nélkül továbberesztette Lénát. A hatalmas terem alig akart véget érni, de aztán, valójában mindössze pár méter után, a falak elkezdtek szűkülni, míg csak egy nyílásnyi rést hagytak maguk között, hogy biztosítsák az átjárást a hallból a folyosóra. Annak a folyosónak azonban csak az egyik vége felé volt járható az út, a másik irányba hatalmas omlás akadályozta a tovább haladást. Léna tehát balra vette az irányt, és a folyosó végénél, mint hogy addig semmiféle lehetőséget nem talált, hogy elhagyja ezt a szakaszt, megállt egy töpörödött, hajlott hátú vénség mellett. Hosszú fülei  bőven feje fölé nyúltak, benne megszámlálhatatlanul sorakoztak a különböző méretű, ilyen-olyan anyagból készült karikák.
-Te hova mész? - fordult az őr Lénához, aki ijedten ugrott egyet, majd megrántotta a vállát.
-Mi van, elvitte a cica a nyelved? - élcelődött az őr, közben vérfagyasztó kacagásban tört ki. -Te is a felvonóra vársz? - folytatta a faggatózást.
-Arra. - felelte Léna a tőle telhető legmélyebb és leghalványabb hangon, hogy ne legyen feltűnő a nőies hangszín. Mikor meghallotta saját, eltorzított hangját, rádöbbent, hogy szerencséje van, hogy az elmúlt hónapokban szerzett némi színészi tapasztalatot, így több esélye van, hogy nem buktatja le magát valamivel. Próbálta leplezni minden nőiességét, az idomait, mozdulatait, igyekezett a lehető legférfiasabbnak, legszörnyűbbnek kinézni.
-És minek? - kérdezte az őr némi hallgatás után.
-Mit minek? - értetlenkedett a lány, mintha nem tudná, miről van szó.
-Hát minek várod a felvonót? Hova mész, ezt kérdeztem. - az őr modora egyre barátságtalanabb lett, érződött a hangján, hogy unja a lány értetlenkedését.
-Meg kell keresnem azt az angyalt, akit most fogtak el. - válaszolta Léna némi dadogás után.
-Új vagy még itt? - fordult oda a vénség Lénához. - nem vagy túl gyakorlott az itteni dolgokban úgy látom.
-Új vagyok, igen. Nem is tudom hova kell mennem, igazából...
-Ehh... fent kérdezd meg a felvonóst, ő tud mindenről, aki a felső részekben történik. Tekintettel arra, hogy ő az egyetlen, aki szállítja az embereket, most, hogy ott leomlott a lépcső. - itt a folyosó jobb végére bökött, ahol az omlás volt. - ördög tudja, mikor csinálják már meg, hetek óta így van... - folytatta az őr.
"A fenébe, ennek se lehet sok társasága, amennyit beszél...", gondolta magában Léna, de egy hangot sem mert kiejteni a száján, amit nem gondolt meg előtte jópárszor.
Megérkezett a felvonó, végre. Felvonó? Lénának kétségei támadtak a tárgy használatát illetően. Egy falap volt, jó vastag fából ugyan, de itt-ott már korhadni kezdett. A két oldalához erősített vasgyűrűnbe kötelek voltak befűzve, ezzel mozgatták fel és le. Az őr jobb kezével intett Lénának, hogy szájjlon fel ő előbb. Ahogy belépett, a lába alatt kiszakadt egy darab a fából, ő pedig becsúszott a lyukba. Egyik kezével sikerült megkapaszkodnia a kötélben, a másikra pedig az őr hosszú, csontos ujjai fonódtak, így próbált segíteni neki. Szerencsére nem vette észre a lány másik kezén felcsúszott köpenyt, mely látni engedte annak fehér ruháját és hosszú körmeit.
-Látom tényleg tapasztalatlan vagy. Sose lépj középre! Úgy elkerülheted az ilyen baleseteket. Épp elég az a balga, aki belép pont a közepébe. De te voltál az első, aki így járt!- mondta, és vihogott.

Felértek a következő szintre. Léna óvatosan lekászálódott a felvonóról, hogy az mehessen mégfeljebb, és még kitudja mennyire feljebb.
-Gyere, újonckám, elvezetlek az angyalodig, ha ennyire nem vagy még itt ismerős! - magyarázta az őr, és ismét eleresztett és éles kacajt. Léna nem tudta, örüljön-e vagy sírjon eme felajánlás hallatán, de mégis talán jó volt így, magától ki tudja mennyi időbe tellett volna, hogy megtalálja Sonielt. Követte az őrt egészen egy kőszikláig, ahol az őr megtorpant, és csípőre tette kezeit.
-Itt senyved már mióta... - mondta fejcsóválva.
-Miért, ki ez? - kérdezte Léna. Egy percre sem feledkezett meg a hangjáról és a járásáról.
-Hogyhogy ki? Ja te ezt sem tudhatod még... ő az az angyal, aki vissza akart innen menni! A balga...! Innen nincs visszaút! - itt felkacagott - aki egyszer ide került, soha többet nem térhet vissza a világába! - ismét kacagott, ahogy kimondta ezeket a szavakat.
-Visszamenni? - dünnyögött Léna.
-Vissza, vissza ám! Ez ni, egykor bátor angyal volt, aki otthagyta kényelmes világát és hozzánk jött! Hogy önszántából tette-e, vagy kényszerből, avagy puszta elkeresekedésből, becsvágyból, vagy viccből, senki sem tudja. De senkit nem is érdekel. Azael, a volt "nagy Azael"... Csóró angyalból lett alvilági szolga, Soniel legjobb barátja. Emellett hazaáruló és még kitudja mi minden. - fejezte be végre az őr. Hogy Soniel barátja volt ez a szánalmas figura? Lénának tátva maradt a szája.
A széles folyosó végén az árnyékból hirtelen kilépett egy alak. Magas volt és izmos, amennyire a hosszú lepel alatt látszott. Szárnyai csak csontdarabokból álltak, de lépdei úgy dübörögtek, mint egy csorda bivaly. Valami érthetetlen néven szólította a lány mellett csípőre tett kézzel posztoló őrt, és a kezébe nyomott egy lapot, tele írással.
-Úgy tűnik előbb kell búcsúznom, mint terveztem, újonckám. Ez a papír itt ni, ilyet fogsz hamarosan te is kapni. - ismét felnevetett. - ezek a sorok ni, az elvégzendő munkáim! Egy perc nyugta sincs itt a tagoknak... - morogta, majd elvonult. Aztán hirtelen visszafordult: -Akit keresel... balra van! BALRA, hallod? - kiáltotta, majd eltűnt, pont az ellenkező irányba. Léna azonban még mindig csak "őt" bámulta. Az angyal, azaz az a személy, aki valaha angyal volt, egy alacsony sziklához láncolva, lecsúszva ült, fejét lehorgasztva. Mikor ide került, állhatott ugyanezen a helyen. akkor a láncok a derekáig engedhették le kezeit, de most, hogy így félig fekve támaszkodott a kőhöz, magasan feje fölé emelték őket. Szárnyai éppencsak hasonlítottak Soniel szárnyaihoz. Piszkosan, megtépve hevertek összetört gazdája oldalain. Léna tett egy lépést Azael felé, mire az felemelte fejét. Beesett arca valószínűleg cseppet sem hasonlított arra, amilyen volt évekkel ezelőtt, a saját világában. Véraláfutások tömege látszott az arcán és a karjain is, valószínűleg még máshol is, amiket Léna a szakadt ruhákról nem láthatott.
-Ne merj közelebb jönni! - sziszegte Azael. Léna egy lépést hátrált, majd visszalépett.
-Takarodj, nem hallod? - jött a fenyegető válasz. Ugyan Léna nem úgy ítélte meg az angyalt, mint aki bármit is tehetne vagy képes lenne tenni, inkább nem erőltette annyira a dolgot, csak állt, és nézte. Azael visszaengedte fejét mellkasára, majd néhány perc múlva ismét felemelte.
-Mit keresel még mindig itt? - hangja még mindig halvány és gyenge volt, mint ő maga. Szemeivel Léna szemeit kereste, de az pont úgy tartotta a fejét, hogy arca egyáltalán ne látszódjon. Picit közelebb lépett az őt bámuló Azaelhez. Az angyal visszahajtotta fejét, lábait védekezőn maga elé húzta, ökölbe szorította kezeit.
-Nem akarlak bántani... - mondta Léna normális, női hangján.- Én csak segíteni szeretnék... - folytatta.
-Eleget segítettél te már, úgy gondolom. - mondta erőtlenül Azael.
-Én még biztos nem. - válaszolta Léna. Felemelte fejét, és kezével Azael tekintetét saját arcára irányította. Barba szemeiben látta megcsillanni sajátjait. Az angyal meglepetten ránézett, száját eltátotta, és csak bámult a lányra.
-Léna vagyok. Te Azael, tudom. Soniel barátja voltál, ez igaz? - kérdezte Léna.
-Igaz. Ismered őt? Honnan tudsz erről? - kérdezte Azael dadogva és elérzékenyülve, ahogy visszaemlékezett a gyermekkorában Soniellel töltött vidám napokra.
-Az őrtől tudom, aki rólad mesélt az előbb. És igen. Ismerem őt. Ő az őrangyalom. - felelte Léna.
-Tehát csak sikerült neki... - mondta elmélázva Azael, és halvány mosolyra húzta a száját. - Örülök. Annyira akarta... - folytatta.
-Nem tudod merre vitték? - tette fel a kérdést a lány.
-Mi? Soniel itt van? ITT? - Azael szemeiben félelem és megdöbbenés látszott.
-Itt, sajnos. Velem együtt. Úgyhogy én megkeresem őt.
-Bolond vagy, kislány! Nem sikerülhet. Az is csoda, hogy az őröktől meg tudták szökni. Gondolom nem zártak be...
-De igen, bezártak... - mondta félszegen Léna. Azael szemei elkerekedtek.
-Visszatérve a tárgyhoz... most nem kérdezem meg, hogyan, mikor, meg hasonlók... - köhögött -Nem tudom Sonielt pontosan hova vitték, nem tudtam, hogy elfogták. De remélem sikerrel jársz, Léna. Ha megtalálod... kérlek tegyél meg valamit, rendben? - kerek szemekkel kérte a lányt. - az övem mellett van egy kis talizmán. Kérlek, vidd azt el neki. Ő... biztosan meg fogja... - ismét köhögött - meg fogja érteni, tudom... - És, ha meg tudod oldani... megmondanád majd nekem? Hogy rendben van? - könnyes szemmel bámult a lányra, aki ez idő alatt kivette Azael öve alól a vékony láncra fűzött, csillogó ezüstszínű talizmánt.
-Nem, Azael, visszajövünk érted, ígérem! Hazaviszünk... - ígérgette Léna.
-Nem, nincs értelme. Akartam már hazamenni, de nem engedték... - folytatta fejcsóválva. - Tudom, butaság volt, amit tettem, de ezt nem veszik figyelembe, sem azt, hogy megbántam, sem az indokot... Pedig megbántam, hidd el...
-Elhiszem, én elhiszem. Nem kérdezem most az okát, nincs időm azt hiszem további fecsegésre. De visszajövünk érted! - Léna eldugta a medált, majd felállt, egy utolsó pillantást vetett az agyal könyörgő szemeire, majd tovább futott, a folyosón balra, ahogy mondták...