A női táskák kegyetlenségéről
Igen, mert nemrég biliborulás-közeli élmény volt.
Igen, mert vannak ezek a fránya mobiltelefonok, meg a kádban trónoló feleség és a piszok rendes, jóravaló magam, aki ugrik a mobil csörrenésre, mert hátha fontos, hátha belevág az életbe, hátha egy milliós szerződés, akármi.
Lokalizálok.
Valami fekete bőr, valami táskaformájú izé tompítja az 5 éve ugyanazt a nótát dúdoló mobil, egyébként veszettül visszataszító, sípoló hangját.
Valamelyik induló. Mondtam már, hogy cserélje le.
Elég az hozzá, hogy úgy vagyok a női táskával, mint Chandler Bing a melltartóval.
Megijedek tőle.
„A táskában van!!!!!” - érkezik a kiáltásfoszlány a 42 négyzetméter csempével borított részéről.
„Tudom…” – motyogom félreérthetően.
„Mi van?”
„Seeeemiiii!”
Nőgyógyászokat megszégyenítő mozdulattal túrom be magam a totál káoszba, ebbe a riasztó kiismerhetetlenségbe, ebbe a csúnyán feneketlen és sikátorokkal teli izébe.
Közben eszembe jut, hogy anyám gyerekkoromban azt szerette volna, ha nőgyógyásznak megyek.
Az ujjaim miatt.
Igen.
Ma már tömpék és húsosak, de meg kell adni, a kamaszévek környékén kimondottan „leendő nőgyógyász” tenyereim voltak...
Kanyar vissza a nyomorult telefonhoz, mert még mindig csörög.
Nem találom.
„Hol van?”
„A rejtett zsebben!”
Gondolkodóban esem.
Igen, mert mérlegre kell tenni, hogy megéri-e az elkövetkező egy, másfél óra csupa hisztivel, csupa durcasággal.
Döntök.
„Hát, ha el van rejtve szívem, akkor én azt nem találom meg! Vagy itt van a David Copperfield is valahol? Mert akkor kérdezd ugyan már meg, hogyan ment keresztül a kínai falon!”
„Nagyon vicces! Hozd ide a táskát! Jaj ne vacakolj annyit!”
Viszem a táskát viszem, mert telefon még mindig nincs, mert ha egyszer el van rejtve a „rejtett zsebbe”, akkor az azt jelenti nincs. Hogy láthatatlan annak a számára, aki nincs beavatva és nem ismeri a titkos mobil-lelőhelyet.
Különben is.
Olyan tájékozódási képességgel rendelkezem, mint Marcus Brody az Indiana Jones- trilógiában, aki egyszer még a saját könyvtárában is eltévedt.
Egyébként ez az egész táska-mizéria az óvoda után, az iskola beindulásával veszi kezdetét.
A fiúkkal ellentétben, a lányzók nem sötét tónusú, inkább világosba hajló rózsaszínt választanak iskolatáska gyanánt.
Aztán különféle matricák jelennek meg rajta.
Nyuszi hímes tojásokkal. Virág a réten. Mickey Egér hölgyi helytartója: Minnie.
Persze ekkor még szigorú rend és fegyelem honol a táskabelsőben.
A füzetvédő borítót, külön borító védi.
A szagos radírt celofán borítja, hogy csak a megfelelő időpontban ontsa illatát.
Az uzsonnának külön uzsonnás táska dukál, miközben a harmatos férfinem „ami jön” - alapon ömleszti a táska tartalmát.
Abban házi feladatra utaló jelet emberfia nem talál.
Inkább csak félig rohadt alma illata szivárog, vagy rágótól ragacsos ceruzák és kutya szájából előhalászott ellenőrző könyv lifeg.
Vajon hol csúszik el?
Vajon melyik az a pont, ahol ha nem is „minden a feje tetejére áll”, de a gyengébb nem szütyür-tartója horrorisztikus állapotokat ölt?
Talán a középiskola.
Talán az első komoly randevú előtti pánik.
Talán a készülődés okozta időhiány az, ami miatt kénytelenek mindent egyszerre belevágni.
Rúzs, szempillaspirál, deo, leheletfrissítő, papír zsebkendő, 200 éves színházjegy, emlékkönyv, teljes tolltartó készlet, egészségügyi doboz külön könyvmelléklettel - stabil oldalfekvés esetére -, aszott csoki maradék és megannyi megfejtésre váró kacat.
Aztán jönnek mindenféle új randevúk, esetenként új fickók is, és nehogy azt hidd Drága Olvasó, hogy új táskavásárlás után bármiféle szelektálás, rendrakás, átláthatóságra való igény felmerül!
Ó, nem!
Tovább ömlesztés van!
Kacsints csak bele a nőnemű táskájába bátran.
Lesz ott még néhány expasira utaló maradék.
De ne kérj számon.
Abból csak a konfliktus. Csak a baj.
Inkább a rejtett zseb felkutatására szánj időt!
Kapcsolatot menthet!
„Igen, igen! Máris viszem Drágám!”
No, ez van!
|
