Mikor Auguszta kislány volt, és valami, vagy valaki elől el akart bújni, mondjuk a világ elől, kiment az erdőbe, mely közel volt a betonrengeteghez, ahol lakott.
Ott valami emberit talált, valami természetest. Aztán amikor ott volt végre, megkereste a kedvenc tisztását. Lefeküdt a vadvirágok közé. Az azúr kék ég pont vele szemben.
– Gyönyörűség! Most szabad volt, nem kötötte senki, semmi ehhez a beteg világhoz: a konvenciókhoz, a civilizációhoz. Csak a szabadság érzése lengte körül és semmi más.
– Milyen mennyei érzés! Csodálatos! – gondolta magában Auguszta.
Behunyta a szemét, és hirtelen nagyon messze-messze került ettől a világtól. Valahova nagyon messzire, ahová csak ritkán kerül az ember.
Élvezte ezt az utazást, bár pontosan nem tudta, milyen szférába került, de azt tudta, nem akarja elhagyni ezt a helyet. Nem volt kedve visszakerülni a földre, a nyüzsgő utcákra, az aluljárók bűzébe, a tolongásba a buszon, villamoson és mindenhol.
Egyszerűen csak lebegett, és kész.
Valahogy úgy érezte, mintha az anyaméhben lenne valamikor réges-régen, amikor mindentől oltalmazva volt.
Ki tudja, mennyi időt töltött itt el. Utazott, ment, ment, menekült. Ismét valahova, másfelé, s ez a hely, amit talált, teljesen más volt, mint amihez hozzászokott.
A nyugalom és a béke olyan becses kincs a mi kis világunkban, mely talán mára már kuriózummá vált.
Képzeld el te, aki most olvasol! El tudsz olyan helyet képzelni, ahol nyoma sincs az emberi aljasság legkisebb fokának? Ahol nincsenek álarcok, ahol nincs pénz és háború? Nem folyik a vér, és egy gyermek sem hal éhen? Ahol nem kellenek a bódító szerek ahhoz, hogy elviseld a mát?
Hát Auguszta is álmélkodott. Talán azt hitte, mint Alíz a Csodaországban.
Lehet, mindjárt felébred, és vége lesz. Huss, elrepül minden, mint egy galamb.
De nem tudott betelni evvel a földöntúli mennyországgal.
De egyátalán, hol van ő most? Maga sem tudta.
Valamiért letekintett, és hirtelen összeszorult a torka. Saját testét látta a mező közepén. Ott feküdt behunyt szemmel, és ez a másik Auguszta meg messze-messze tőle.
Akkor most, abban a formában ki is ő valójában?
– Ki vagyok most, és mi ez itt?
Egy nagyon szelíd hang válaszolt:
– Ez egy másik lét. Látod Auguszta? Az ott lent a tested, s ami előttem áll, a lelked.
– A lelkem? – álmélkodott Auguszta.– Akkor most meghaltam? – visszhangzott Auguszta kétségbeesett kérdése.
– Most, ilyen hamar? Én, én nem akarok meghalni! Ez nem lehet!
– Dehogy haltál meg, te kedves gyermek! Csak egyszerűen kicsúsztál a testedből, és idemenekültél a mi szféránkba.
– Hova?
– Hát ide, hozzánk. – szólt a hang.
– De hova ide?
– Tudod, ez igen ritka adottság, a test elhagyása. Transzcendentális utazásnak hívják, és nem sokaknak adatik meg.
– Akkor én hogy kerültem ide, és mikor kaptam ezt az adottságot?
– Mindig is képes voltál erre, csak nem merted használni ezt az erőt, amelyet kaptál.
– Aha. – jött ki csodálkozva Auguszta torkából nagyvégre a hang.
– Hát még mindig nem értem. Miért pont most tudtam pont most evvel az erőmmel élni?
– Mert oly annyira megkeseredett a lelked, hogy valahová nagyon messzire szerettél volna menekülni. Valahová, ahol magad mögött hagyhatsz mindent.
– És így megoldhatóvá válnak a gondjaim? Döntéseket tudok meghozni, amik mindig is nehezemre estek? Vagy mit várhatok ettől, és ki vagy te egyátalán? Te ismersz engem, de én téged nem.
– Persze, hogy ismerlek, hiszen már régóta vártunk és figyeltünk. Amikor a tölgyeddel beszélgettél, vagy amikor a Múlt, a Jelen és a Jövő látogatott meg. Őket mind mi küldtük, de te annyira nem láttad a fától az erdőt, hogy várni kellett erre a megfelelő pillanatra, és ez most eljött.
– Akkor mit is kapok ettől a csúszástól, vagy mitől?
– Megvilágosodást Auguszta!
– Megvilágosodást? Nirvánát?
– Óh, hát nevezd, ahogy tetszik, de mostantól fogva mindent másképpen látsz majd. Meglátod, átlátod, amit régen nem, amire azelőtt nem voltál képes. Más dolgok is ötvözik az univerzumot, másik világok. Ennek ismeretében egészen megváltozik a gondolkodásod, a látásmódod.
Auguszta érezte, hogy valahogy megbízhat a hangban. Az kézen fogta Augusztát és elindultak.
Először egy hatalmas nagy terembe érkeztek. Rengetegen voltak a teremben. Csak nők és férfiak, de gyerekek nem.
– Ők azok, akik megkapták, amit te is, de a túl realisztikus gondolkodás nem engedte, hogy szabadok legyenek, béklyók kötözték őket a földöz.
Auguszta mindnek látta az alakját, formáját, de mégis átlátszóak voltak, mint az üveg. Aztán továbbmentek. Nagyon sokáig tartott az út, és az út széleit fák szegélyezték. Mindenfajta fák. Gyönyörűek voltak, mind zöldellt és semelyik sem volt sérült vagy megsárgult. Szóval pompázatosak voltak. Valami nagyon fura folyosó lehetett, ahol mentek, mert a talpuk alatt láthatatlan, mégis érezhető volt az út. Végül megérkeztek egy teremhez, ami azúrkék volt és csak gyerekek voltak benne. A csecsemőktől a serdülőkig. Boldogan játszadoztak egymással. Mindegyik nagyon el volt foglalva egymással, és úgy tűnt nagyon jól érzik magukat.
– Ők miért vannak itt? – kérdezte Auguszta.
– Ők nagyon hamar távoztak a földről, nem volt meg a lehetőségük, hogy élhessenek az ajándékkal, amit te is kaptál, ezért arra várnak, hogy újra a földre kerülhessenek.
– Szóval létezik az újjászületés? – kérdezte Auguszta.
– Természetesen létezik. – válaszolta a hang.
– Hm! Én azt hittem, hogy ez csak egy tudományos bla-bla.
– De nem az! – szólt a hang.
Aztán elindultak tovább azon a furcsa folyosón. A következő szoba nem volt túl messze. Benyitottak. Barna színű volt és tele felnőttel. Érdekes, mert volt köztük pár gyerek, de nem kicsik voltak már.
– Ők kik? – kérdezte Auguszta.
– Ők azok, akik tudták, minek a birtokában vannak, de rossz, gonosz, önző célokra használták föl a tudásukat.
Augusztán végigfutott a hideg.
– Akkor ők most büntetésre vannak ítélve?
– Ők ártottak másoknak Auguszta, megérdemlik amit kaptak.
Auguszta körül el kezdett forogni a furcsa folyosó, már a lába alatt sem érezte, amit eddig érzett, és a gyönyörű fák is eltűntek. Valami zenére lett figyelmes, ami nagyon borzalmasnak hallatszott.
Virágillat lengte körül. Kinyitotta a szemét. Ott feküdt a réten, ahol látta magát abban a másik helyzetben. Valahol nem messze, rövid hullámon pont a híreket mondták be: valahol bomba robbant, rengetegen haltak meg.
Felnézett az égre, ami annyira gyönyörű volt, és mintha a felhők neki integettek volna. Egy könnyű szellő most egy bevásárló szatyrot fújt felé. Hirtelen egy csendes, szelíd hangot hallott ismét, de az a hang mintha az övé lett volna.
– Gyere máskor is Auguszta, ha utazni akarsz! Itt szeretettel várunk, ha eleged van a káoszból.
Auguszta olyan friss volt, és olyan jól érezte magát, mint még talán sohasem. Hazafelé indult a betonrengeteg felé. Az úton egy régi számot fütyörészett. És most annyira könnyű volt szíve ez után az utazás után.