...

Szevaszka Uram!
Hiányoztál már nagyon rég nem beszélgettünk.
Tudod, ez a nap a legemlékezetesebb a memoárban.
Ma tizennégy éve, hogy először magadhoz hívtál, s én mentem, mindent hátra hagyva, tüzesen, sebbel-lobbal.
Az akkori, a fiatal, hirtelen-szívem heve hajtott.
Fogadtál engem ott a fény-palotádban. Körülötted
kerubjaid, kik ajtót nyitottak nekem.
Kezemet megfogva elébed invitáltak, szeráfjaid asztalodhoz ültettek, s Te ott vártál
engem fenségesen.
-Mit keresel Leányom?
-Uram, hát nem te hívattál?
-Ó! De, hivattalak, látni akartalak már leányom.
Én megilletődve térdre estem akkor elötted.
-Emlékszel arra a napra Uram, milyen káosz elmélet volt még az én fejemben?
De Te szép lassan mindent helyre raktál, mint az
elgurult legó darabokat. Aztán hirtelen egyszercsak
mindent megértettem. Megtanítottad, hogy az élet szép, csak bölcsen kell élni, mindig embernek maradni.
Szeretni a napfényt, bár néha a homály is fontos.
Mára tudom, mi az, mit sokszor csak úgy elengedtem.
Már csak öregebb leszek s talán bölcsebb is,
tudom, miért hajoljak le a poros országúton.
Ahogyan te is lehajoltál értem azon az országúton.
Megtartom annak magam, aki, ami vagyok, de a virágokból a fejemre koszorút kötök , mint amikor kislány voltam.
S tudom, hozzád mindig futhatok.
Köszönöm URAM, én ISTENEM, hogy Te vagy nekem.
Veronika, a szelíd.