Út a kapuhoz

Láttam árnyad hajózni a Sztükszön,
Kharon csónakja lassan szállt alá.
Lelkeden homály ült, mint az őszön,
ha lombját langyos sárba hullatá.

A víz fekete volt, mély, s jéghideg,
csonttá fagyott, holt ágakat sodort,
üres szemed - moccanatlan ideg -
úgy meredt rám, testemen áthatolt.

Nem vettél észre, már nem létezett
egyéb, üvegből volt a nád, a part;
a semmit fürkészte tekinteted,
fájdalmat látott, káoszt, zűrzavart.

Nyitott mellkasban lüktető izom,
élő húsból kifehérlő csontok,
kormos szemgödrökbe bújó álom,
hangtalan hordák, néma kolompok...

Fáradt sóhaj, a fázós szél hozta,
ökörnyál szálak vágyam partjain,
gyémánt hangod fémszívem karcolta,
s belecsikordultak zsigereim.

Léptem volna, de nem mozdult lábam,
szólhattam volna, se szavam sem volt.
Sóhaj visszhangja kószált a nádban,
az égre fel sápadt hold araszolt.

Csónakod füstként simult a ködbe,
vízpermet rágta korhadt léceit,
ordas sötétség hajolt fölébe,
magába vonta néma társait.

A vén révész csendesen mosolygott,
éjszín vitorlát bontott a szélnek;
a víz felett kócos füst gomolygott,
s a kapun túl már árnyak meséltek.