Ébredezem.
Kezem ágymeleg tested keresi mellettem a párnán. Helyetted
papírlap símul ujjaim alá. Kinyitom szemem, megpróbálok látni.
Tekintetem egy  szénrajzrózsával fonódik össze, aki "alig akarok nyílni" szirmaival kíván nekem jó reggelt.
Szép.
Mint mindegyik.
Nem csak azért mert a tiéd.
Jó nekem!
Minden reggel ágyhoz hozod a csodád.....
Dolgoznod kell. Tudom! Nem rajzolhatod egész nap az álmaidat. Csak  az éjjel, az a tiéd!
Mire munkából hazaérsz, kezeid vérhólyagosak. Szemeid csak az összegyűjtött látomásaidtól nem fakók.
Aztán előveszed a rajzlapot és a ceruza belegyógyítja a hólyagokat tenyered sorsvonalába. A fehér papír itatósként issza át  belőled az emlékképeid. Vonalakká szelídülnek a gondolataid. Alice leszel csodaországban! A lapra rajzolt alakok körülfonnak, magukba szippantanak. Elvész körülötted minden más....
Nálad még nőhetnek égig a fák!
Nálad még nem dobja el halott ruháját a virág!
Nálad még a fűszálakról soha fel nem száradó harmatcseppek ragyognak!
Hidd el, egy nap majd valaki....
Talán...
Óvatosan lejjeb tolom a párnán a szénrajzrózsát, nehogy ráeső
könnycseppem foltot hagyjon a papírlapon...