| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
A hajléktalan Ideje:: 04-14-2004 @ 11:45 am |
|
|
|
|
Öt éve újságíróskodom a Csepeli Hírmondónál, mely Budapest XXI. kerületének helyi lapja. Persze sokan mondhatják, hogy egy ilyen munkahely nem tartozik a szakmának ahhoz a szegmenséhez, amiért a kollégák a fél karjukat odaadnák, és igazuk is van. Ám számomra ez nagyon is megfelel. Egyrészt azért, mert a fizetés aránytalanul magas a befektetett munkához mérten, másrészt mert a légkör olyan, mintha nekem találták volna ki. Tudom, hogy sok előrelépést nem tartogat számomra ez a karrier, de ez a szempont soha nem is volt fontos számomra. Nem akarok egész életemben újságíró maradni, ám amíg úgy nem érzem elegem volt, addig éppen megfelelő ez a lap. Főszerkesztőm szakmai tudását erősen megkérdőjelezhetjük, de ez még vonzóbbá teszi számomra az egészet. Mivel egyetlen igazi tehetsége abban keresendő, hogy a számára megbízhatónak tűnő emberek véleményét messzemenőkig szem előtt tartja, így nagy ötleteim mindig megvalósításra kerülnek, és még fizetést is kapok mindezért. (persze ezt a részt a leadott kéziratból kihúzom majd). Ez alkalommal sem kellett sokáig győzködnöm főszerkesztőm, hogy a sztori mindenkit érdekel ebben a kerületben, és lapunk számára sok új olvasót hozhat egy ilyen folytatásos történet bemutatása. Azt is megígértem neki, hogy amennyiben nem bukkannék semmire, úgy fantáziámat is latba vetem. Legrosszabb esetben pedig a cikksorozat utolsó részeiben kiderül majd, hogy novellát olvas a nagyérdemű. Bennem is többször felmerült a kétség, ahogy közeledett költözködésem napja, és néha már aggódtam épelméjűségem miatt. Ám kicsi gyermekkorom óta tudtam, hogy egyszer utána járok annak a történetnek, mely fiatal elmémet teljesen rabul ejtette. Akkor még úgy gondoltam, hogy nyomozó leszek, és Kántor után elnevezett kutyámmal oldalamon fogok mindent kideríteni, ám mára csak az oknyomozó riport műfaja maradt számomra. De az ember érje be azzal, ami megadatott neki, és ne vágyjon mindig olyan dolgokra, melyek csak komoly ráfordítással szerezhetőek meg. Barátaimmal éppen kertes házam teraszán sörözgettünk, az indulás előtti utolsó napon és jót nevettünk holnap kezdődő túrám várható viszontagságain, ám ahogy közeledett az időpont, engem már csak megérzéseim kötöttek le. Mindegyik a csepeli kiserdővel és ottani önként vállalt remeteéletemmel volt kapcsolatos.
Közel sem volt mindegyik megnyugtató.
Talán nyolc éves lehettem, amikor barátaimmal kóborolva a Királymajor lakótelepen először hallottam a csepeli kiserdőben történt furcsa eseményekről. Bár barátom Ginda soha sem volt híres tárgyilagos, objektív beszámolóiról, sokkal inkább lódításairól, a történet azonnal lelkembe fészkelte magát. Később több embertől is hallottam a rejtélyről és magam is utána néztem az archívumokban, mégis ekkor vált igazán rögeszmémmé. Talán az lehetett az oka, hogy ilyen fiatalon könnyebben rabul ejtik az embert a félelmetes és véres históriák. Ginda pedig ahhoz igazán értett, hogy a lehető legvéresebben adja elő történeteit. Ő akkor csak két hajléktalanról beszélt, ám tájékozottságának hiányát bőven kiegészítette fantáziája. Ő azonnal földre folyatott belekről, sátánista szertartásokról, és kóbor kutyák által szétmarcangolt holttestekről mesélt nekünk. Noha a valóságban „csupán” három felakasztott hajléktalant találtak a kiserdőben. A dolog attól válik számomra igazán érdekessé, hogy a holttestek ugyanazon a fán függöttek, és még a felakasztásukhoz használt növényekből font kötél is megegyezett. Szintén mindhármukon megtalálták a helyszínelők a kezek furcsa vágásait, melyeket valószínűleg törött üveggel ejtettek rajtuk. Ez utóbbiról az újságok nem számolhattak be, mivel a rendőrség nyomozott az ügyben, és ennek érdekében elhallgatták ezt a fontos információt. A nyomozás akkor bűncselekmény hiányában szűnt meg, mivel idegenkezűségre utaló nyomokat nem találtak. A közvélemény pedig úgy vélekedett, a szerencsétleneknek valamilyen okból megtetszett az az egyetlen fa. Mint említettem szerkesztőm nem volt nehéz meggyőznöm arról, hogy a téma megér egy folytatásos riportot, így terveim szerint négy hétre kiköltözöm a kiserdőbe. Hetente küldöm majd el az újságnak tapasztalataim és reményeim szerint ennyi idő elég lesz ahhoz, hogy megfejtsem a hátborzongató rejtélyt.
Csepeli Hírmondó 1996. május 6. Hétfő
A Megérkezés – Szabó István cikksorozata, I. rész.
Kedves Olvasónk!
A Csepeli Hírmondóban négy héten keresztül olvashatja el újságírónk cikksorozatát, melyet a csepeli kiserdő rejtélyének szentel. István önkéntes remeteséget vállalva kiköltözött arra a helyszínre, ahol a 70-es évek végén, a Királymajor lakótelep építése után három megmagyarázhatatlan haláleset történt. Kollégánk saját kezével veti papírra jegyzeteit, melyet egy ismerősével küld el szerkesztőségünkbe hétvégenként. A feljegyzéseket változtatás nélkül közöljük következő heti számunkban.
Azzal kell kezdenem, hogy megérkeztem a helyszínre. Az autóm csomagtartójában és a hátsó ülésén elhelyezett rengeteg csomagot felhasználva valóságos kis szállodát építettem magamnak az erdő közepén. Barátom, aki segített a költözésben, azonnal visszaült az autóba és mire feleszméltem, már el is tűnt. Meg kell vallanom, vegyes érzéseket hagyott itt nekem. Egyrészről azonnal körül ölelt az erdő megnyugtató csendje, másrészt eddig bujkáló rossz előérzeteim azonnal helyet követeltek maguknak elmémben. Most még nappal van, és így talán kevésbé zavaróak az ilyen jellegű gondolatok, de nemsokára jön az éjszaka…
Mindegy, nem hagyom magam rémületbe kergetni! Inkább foglalkozom a kicsomagolással. A helyet megtalálni nem volt túl nehéz, hiszen minden, a témával foglalkozó cikk megemlítette, hogy az erdő legnagyobb, tehát valószínűleg legidősebb fáját választották vesztőhelyül a szerencsétlenek. Ránézésre mindkét állítás igaznak tűnik. A Fa jócskán kiemelkedik szomszédjai közül mind magasságban, mind pedig átmérőjében. Első ránézésre úgy tűnik, mintha köré épült volna az erdő, és minden növény e fa testéből született volna. Ám a Fa nem tűnik kedves anyának. Kérgét ezer ráncba szedte a könyörtelen idő. Északi oldalán a moha sötét, méregzöld árnyalatban simul hozzá. A sátrammal szembe tekintő oldala kevés fantáziával is gonoszul figyelő arcra emlékeztet. Úgy tűnik, mintha minden mozdulatom figyelné, ahogy kicsomagolok, és felverem a sátram. Hogy ne kelljen egy pillanatra sem elhagynom az erdőt, hoztam magammal egy hordónyi vizet, melyet a heti jegyzetek leadásakor cserél majd barátom. Persze az unalmasabb napok könnyebbé tétele érdekében becsomagoltam jónéhány üveg sört is. Éjszakáim olvasással kívánom tölteni. Úgy gondoltam, hogy a helyzethez leginkább rémregények illenek majd. Barátaim unszolására egy fiatal író, Glázer Tamás néhány kötetét vettem magamhoz, mivel szerintük e műfajban ma ezek a legjobb alkotások. Kissé zavarnak a járókelők, akik talán kétszáz méternyire sétálnak a felső parti úton. Nem látom őket, csak hallom a hangjukat. Egy nő különösen idegesítőleg hat rám. Kutyáját taníthatja éppen, mert átlagban óránként hallom szólítását. Folyton csak hívogatja a kutyát, ráadásul a nevét sem teszi hozzá. Így azt hiszem, nehéz lesz eredményre jutnia. Hangfekvése, pedig számomra túl mázas, ugyanakkor sok benne a parancsoló hangsúly. Ám ezektől a zajoktól eltekintve csendes az erdő és nagyon megnyugtató. Semmilyen nyoma sincs annak, hogy miért akarhat itt valaki véget vetni az életének.
Az első éjszaka meglehetősen hűvös. Lefekvés előtt készítettem magamnak egy kis bográcsgulyást. A szabad tűz felett főzögetés annyira elnyerte tetszésem, hogy azt hiszem hétvégén vissza is küldöm a magammal hozott kempinggrillt. Egy palackot tartok csak itt a kis hűtőm számára, mert hús és hideg sör nélkül nem bírhatom sokáig. Miután elfogyasztottam első nomád vacsorám, lefeküdtem hálózsákomba olvasgatni kissé. Ez a Glázer Tamás tényleg jól ír. Egyre inkább úgy érzem, hogy fenyegető árnyak lopakodnak körülöttem a sötétségben. Sőt néha meg mernék rá esküdni, hogy mozognak a fák, noha semmilyen szél sem fúj. Bár azt is furcsának találtam, hogy a tűz lobogó lángja folyton megdőlt, pedig a levegő akkor sem mozgott. Ehhez azonban hozzá kell tennem, hogy három üveg sörrel is öblögettem a vacsora elkészítése közben. Most csak a palackos hősugárzóm surrogását hallom, de időnként meglehetősen nyugtalanító zajok szűrődnek át a sátor ponyváján. Persze egy városi puhánynak az erdőben minden zaj nagyon különösnek tűnhet. Jut eszembe, holnap kissé közelebbről is megvizsgálom a Fát, és utána is nézek a szakirodalomban, ha „kiküldetésem” lejár. Nem láttam még ugyanis olyat, hogy egy fa körül öt méteres körzetben csupasz legyen a föld. Illetve láttam már ilyet, de csak fenyők esetében. A Fa pedig semmi esetre sem fenyő, bár még sohasem láttam ilyen fajtát. Kicsit korábban, közvetlenül a vacsora után néhány szipus társaságát élvezhettem, de szerencsére nem kezdtek különös szertartásukhoz a közelemben. Néhány percig ugyan vitatkoztak, mert egy fiú, akinek nagyon hiányozhatott már a napi adag, kötötte az ebet a karóhoz. A többiek azonban nem akartak itt nekilátni. Nem tetszett nekik ez a hely. Ezt nem értem, bár éjszaka még nem néztem kint körül. Nappal azonban nagyon kellemes volt az erdőnek ez a része. Mindenesetre örültem, hogy elmentek.
Megnéztem közelebbről a Fát. Csakugyan teljesen csupasz alatta a föld, sőt nem is föld van alatta, hanem homok. Valaki nagyon nem szerethette ezt a fát. Ez azonban számomra érthetetlen. Annyira megnyugtató a közelében lenni. Szinte csábít arra, hogy az ember a lábához üljön. Már az „arcát” sem találom annyira ijesztőnek. Mai napom nagy része egyébként is leginkább heverészéssel telt. Életritmusom teljesen lelassult. Annyira pihentető az erdő közelsége, hogy végre életemben először nem foglalkoztam egész nap semmivel sem. Pontosabban a magammal hozott jegyzetfüzetembe néhány rajzot készítettem. A Fa formája nagyon inspirálóan hat rám. Annyira harmonikus és erőteljes minden vonása. Többször is papírra vetettem először csak a Fát, majd egyre többet a körülötte lévő többi fából is. Rajzaimat szemlélve olyannak tűnt a táj, mintha kissé lejtene a közeli Duna part irányába. Az erdő ugyanis kilométer hosszan terpeszkedik a Duna partja és a Csepeli Papírgyár kerítése között. Ahogy szemben ülök a fával, balra esik a part. A rajzaimon pedig erre lejt az erdő. A Fától balra egy fiatalabb, alacsonyabb fákból álló csoport nőtt, míg jobbra magas, öregebb fák álldogálnak. A mögöttük folytatódó erdőt rajzomon csak egyöntetű fekete háttérrel jelöltem, mert úgy éreztem kevésbé van jelentősége a kompozíció szempontjából. Mint említettem a rajzolgatáson kívül nem is foglalkoztam semmivel. Az erdő többi részét holnap szándékozom felderíteni. Ennél messzebbre pedig nem megyek. Mielőtt kiköltöztem volna ide, eldöntöttem, hogy nem hagyom el az erdőt egy pillanatra sem. Egészen biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb történnie kell valaminek, ami megmagyarázza a hajléktalanok halálát. Én pedig nem szándékoztam lemaradni róla. Egyébként sem akarom, hogy a környéken lakók beszélni kezdjenek rólam. Ez magával vonzaná, hogy mindenki utánam leskelődne egy idő után, sőt a csintalan gyerekek talán még meg is dobálnának alvás közben. Erre pedig nincsen szükségem. Az egyetlen dolog amire vágyom, az erdő teljes nyugalma. Úgy érzem, hogy a fák energiája átjárja testem. Szinte feloldódom bennük. Persze ez csak akkor lehetséges, ha kedvenc kutyatanárnőm éppen nem hívogatja négylábúját. Egyre sűrűbben próbálja ugyanis jó modorra tanítani az állatot. Egyre inkább azt gondolom, hogy dolgozni sem jár, mert egész nap hallom a hangját. Vagy esetleg szabadságot vett ki azért, hogy megnevelje az ebet? Nem tudom, de az biztos, hogy egyre inkább idegesít. Lehet, hogy egyik nap kimegyek az útra, és elküldöm valahová nagyon messzire oktatni.
Az éjszaka furcsa álmom volt. Felébredtem álmomban és valaki állt a hálózsákom lábánál. Testének nem volt színe, sem súlya. Tulajdonképpen lebegett előttem, mint egy szellem. Üveges szemeivel rám meredt, és egy szót sem szólt. Néhány másodpercig némán néztünk farkasszemet, majd felemelte egyik kezét és felém intett. Azt mutatta, hogy menjek vele. A legfurcsább az egész álomban az volt, hogy nagyon ismerős volt nekem ez a figura, de nem tudtam hová tenni. Nagyot kiáltva, izzadtan ébredtem fel. A sátor körül dobogó lábak zaja szakította szét az éj csendjének fátylát. Félálomban felkeltem hálózsákomból és kiléptem a sátor elé. Néhány pillanatig esküdni mertem volna, hogy alakokat látok magam körül, ám mindez csak egy szemvillanásig tartott. Az erdő csendes volt és sötét. Visszabújtam a sátorba, és aludtam egészen reggelig.
Minden reggel egyre fáradtabban ébredek. Talán a nagy meleg teszi, amely hirtelen tört az erdőre. Nem hoztam magammal hőmérőt, de legalább harminc fok lehet körülöttem. Holnap jön a barátom a feljegyzésért, és azt hiszem, visszaküldöm vele ruháim nagy részét. Bár nem nagyon van kedvem mosni, de annyira keveset mozgom, hogy nincsen szükségem sűrű ruhacserére. Borotválkozni sincsen túl sok kedvem, de azért hetente rendbe teszem az ábrázatom. Csak ma figyeltem meg, hogy az erdőnek ezt a részét valahogy nem szeretik a madarak. Hallom a csicsergésüket, de az mindig távolról jön. Még nem láttam egy darabot sem, mióta itt vagyok. De nem ez az egyetlen furcsaság. A Fa körül a fű és az aljnövényzet napról-napra jobban meghajlik. Koncentrikus körökben dőlnek a szálak a Fa felé. Ezt nem tudom mire vélni. Kicsit olyan látványt nyújt ez a deformáció, mintha minden a Fa előtt hajbókolna. Ha nem egy erdőben lennék, azt mondanám gabonakört látok, ám mint említettem, itt a növények befelé hajlanak és a kör közepén a Fa áll. Mindez csak néhány percig foglalkoztatott. Mióta itt vagyok az erdőben, semmi sem érdekel igazán. Egyre inkább úgy érzem, hogy mindenkinek ilyen helyre kellene költöznie. Egyetlen porcikám sem vágyik vissza a város zajába. A nyugalom egyre inkább megszállja lelkem, és mozdulni sincsen kedvem. Nézem a fejem felett a napfény sugarainak táncát és hallgatom a levelek különös zizegését. Említettem már, hogy egyre inkább beszédre emlékeztet a zajuk? Olyan, mintha egy mondatot ismételgetnének folyamatosan, de egyelőre nem értem.
Ma néhány üveg sörrel öblögettem éppen, amikor kedvenc kutyatrénerem, újra szólongatásba kezdett. Bár megfogadtam elindulásom előtt, hogy nem hagyom el az erdőt négy hétig, mégis úgy döntöttem, hogy ezúttal kivételt teszek. Felemelkedtem és elindultam a part felé. Izmaim annyira ellazultak a semmittevéstől, hogy nehezemre esett a járás. Ám így is szaporáztam lépéseim. Ha nem áll odébb addig ez az átkozott, amíg odaérek, akkor nagyon csúnyán bántani fogom a lelkét. Végre kiértem a partra, ám legnagyobb meglepetésemre a parti sétány - ameddig elláttam - teljesen üresen kígyózott. Bár a sör csökkentette gondolkodásom sebességét, hamar eljutottam a következtetésig: valószínűleg az erdő túloldaláról, a Papírgyár felől érkezett a hang. A fák között nehéz meghatározni egy hang forrását és irányát. Eldöntöttem, hogy a legközelebbi alkalommal próbát teszek az erdő túloldalával is.
Csepeli Hírmondó 1996. május 13. Hétfő
Második hét az erdőben – Szabó István cikksorozata, II. rész.
A hét végén itt volt barátom, és elvitte feljegyzéseim. Hozott tiszta vizet, és elvitte majdnem az összes ruhámat. Meglehetősen furán nézett végig rajtam, de nem szólt semmit, csak összepakolt az autóban, és már porzott is a civilizáció felé. Ahová én egyre kevésbé vágyom vissza. Arra gondoltam, hogy talán veszek egy házat valahol egy erdős részen. Annyira megnyugtat a fák közelsége. Ők nem várnak tőlem kultúrált viselkedést, nem akarják, hogy naponta borotválkozzak, és nem szólnak rám, ha a szabadban jön rám a szükség némi sörözgetés után. Sőt azt sem nézik rossz szemmel, ha a szabadban alszom. Ez mostanában szokásommá vált. A hirtelen jött melegben sokkal könnyebben elalszom, ha mohos törzsű lelki társaim állnak körülöttem, és ritmikus suttogásuk tölti ki a fülem.
Ma újra megnéztem múlt heti rajzaim. Talán az akkori fények tették, de minden képen találtam egy foltot, amit most valahogy sehol sem találok. Ha nem lenne túl morbid, egy akasztott emberhez hasonlítanám. De mégis. Nem kell túl sok fantázia ahhoz, hogy belemagyarázzam. Igaz, akkor is meglehetősen részeg voltam. Ez a probléma annyira elgondolkodtatott, és a gondolkodásom olyan mértékben lassult le az elmúlt másfél hét alatt, hogy szinte egész napom rá is ment. Még borotválkozni is elfelejtettem, pedig hétfőre tűztem ki a napját. Sebaj. Engem nem zavar, sőt talán jól is áll. Egész életemben borotvált arccal jártam-keltem, így lassan ideje volt kipróbálni ezt is. El ne feledjem, barátomtól nem kértem húst sem. Még a múlt héten (némi sör elfogyasztása után) kipróbáltam a falevelekből készített levest. Bár sokan furcsán nézhetnek ezért rám, de az eredmény teljesen meggyőző volt. Fűszereket használva, meglehetősen finom ételt sikerült készítenem. Ezen felül találtam néhány vad gyümölcsfát és spenótra emlékeztető növényeket is. Ma ebből főzök valamit.
Így jár az ember, ha nem tartja meg a fogadalmát. Ma újra hallottam kedvenc kutyatrénerem hangját, és bár kissé komikus ezt mondanom, de igyekeztem odafutni a Papírgyár felé eső erdőszegélyhez. A szél már reggel óta erősen fúj, és ez lett most a vesztem. Az erdő szélére érve, ugyanaz a látvány fogadott, mint a múlt héten a túloldalon. Az út mindkét irányban üresen folyt végig a látómező pereméig. Kissé bosszankodva bandukoltam vissza táborhelyemre, de ez a durcásság azonnal gutaütés közeli haragnak adta át a helyét. Sátram köteleit valószínűleg eltéphette a szél, mert a ponyva, most a Fán lógott. Úgy csüggött az egyik ágon, mintha csak az inas tartaná ura elé a felöltőjét. Percekig álltam teljesen szótlanul és ötletem sem volt, mit tehetnék ezek után. Mikor kihevertem a traumát, elindultam az erdőben, hátha találok valamit, amiből az elkövetkezendő időkre kalyibát barkácsolhatok magamnak. Új sátor vásárlása eszembe sem jutott. Elvinné a cikksorozat árának nagy részét, és egyébként is előtte aludnék csak éjszakánként. A nagy izgalomban észre sem vettem, hogy kiesett egy fogam. Csak akkor döbbentem rá, amikor vissza értem a talált fóliával. Érdekesnek találtam, mert mindig egészséges volt mindegyik. Sebaj. Ebbe még nem halok bele. Nem vagyok az a típus, akinek megfájdul a feje, és azonnal agyhártyagyulladásról karattyol.
Egészen szép kis házat építettem magamnak. Főleg bódult állapotomban találtam annak. Ma ugyanis a most már kizárólagos táplálékomként szolgáló levelekből cigarettát sodortam magamnak és pillanatok alatt elkábultam a hatástól. Ha vége lesz ennek a remeteségnek, akkor ennek is utánanézek, hátha ez alapján azonosítani tudom a Fát. Nem hiszem, hogy a mérsékelt égöv alatt túl sok olyan növény teremne, amelynek levele kábító hatású anyagot tartalmaz. Viszont a bódulat amellett, hogy kellemes érzéseket szabadított fel bennem, hasznosnak is bizonyult. Most először értettem meg, mit mondanak nekem. A kábulat ködén át tisztán úgy értettem, hogy azt mondják „gyere hozzánk!” Ahogy a rózsaszínű köd leereszkedett szemem elé, egyre inkább úgy éreztem, hogy szívesen ölelném át őket. Társaimat önkéntes száműzetésemben. Bár mire az este leszállt, már teljesen elszakadtam a valóságtól, nem értem, miért nem emlékszem, mikor szakadt el kedvenc, és az igazat megvallva, most már egyetlen rövidnadrágom. Amikor eljött az éjszak már biztosan szakadt volt. Ja és az az éjszaka…
Aznap éjszaka borzalmas fájdalomra ébredtem. Alkarom, mintha jéggé fagyott volna. Szemem azonnal felpattant és, bár még mindig kába voltam, azonnal észrevettem magam körül az alakokat. Múltkori kísértetem visszatért, és elhozta családját is. Most már ismerősként intett felém, és másik kezével megfogta a karom. A rettenetes fájdalom azonnal a húsomba mart újra. Felüvöltöttem és egy faággal, mely éppen a kezem ügyébe keveredett feléje sújtottam. A jelenés arca eltorzult és egy rebbenéssel eltűnt a semmiben. A család néhány pillanattal később követte. Az erdő pedig megtelt vérfagyasztó kacagással. Azon az éjszakán már nem tudtam visszaaludni, és mint kiderült jól is tettem. Mivel a következő éjszakán megismétlődött a jelenet. A „fagyasztásnak” pedig káros hatásai voltak. Mindkét éjszaka a bal karom ragadta meg a furcsa jelenség, és az utána következő napokon ez a végtagom csak bénán lógott mellettem. Eldöntöttem, hogy nappal fogok aludni, és éjszaka inkább falevél cigarettámnak szentelem az időm. Rá kellett azonban jönnöm, hogy ezt nem olyan könnyű megoldani. Már a következő éjszaka saját bőrömön tapasztaltam, hogy mennyire így van. Sötétedés és első cigarettám után fél órán belül elaludtam. Ennek két kellemetlen eredménye is lett. Egyrészt kevés híján felgyújtottam magam a cigaretta leégett parazsával, másrészt újra lefagyasztották a karom. Úgy döntöttem, mindent bevetek, hogy ne aludjak el. Egész nap igyekeztem aludni, meglehetősen jó eredménnyel, de így is lecsukódott a szemem. Nem maradt más választásom: Kezembe ragadtam egy sörösüveget és egy kőhöz csaptam. A letört nyakat kezembe mélyesztettem. Ez a tüzes fájdalom azonnal felébresztett. Ugyan ez is sokban korlátozta bal karom használhatóságát, ám be lehet kötni, és csak az átszokás időszakára van erre szükség. Nem hagyott nyugodni az a tudat, hogy álmomban körém lopóznak, és esetleg olyan helyen markolnak meg, hogy már nem is fogok felébredni.
Sikerült átszoktatnom magam. Már csak napközben alszom, és éjszakáim csendes szívogatással telnek. Viszont szellemeim egyre gyakrabban látogatnak meg napnyugta környékén is. Félig bódult állapotban egészen szórakoztatóak, és amíg ébren vagyok, nem próbálnak megérinteni sem. Csak csöndben leülnek az általam rakott tűz köré, és üveges szemükkel figyelik minden mozdulatom. Ez a látvány annyira emlékeztet az iskolai táborozások hangulatára, hogy egyre sűrűbben fakadok dalra. Néha úttörő dalokat zengek, néha kocsmai nótákat, néha pedig csak össze-vissza halandzsálok. Sőt ha jobban belegondolok, egyre többször énekelek ostobaságokat, melyek akkor teljesen értelmesnek tűnnek. Olyan, mintha valamely ismeretlen nyelven énekelnék, és még érteném is. Persze mire kitisztul a fejem, már nem tudnám megmondani, mit véltem érteni a szövegben. Jövevényeim néha már beszélnek is hozzám. Bár nem értem nyelvüket, tisztán kivehető, amit mondanak:
- Spont lassanta!
Mindig ezt mondogatják.
Csepeli Hírmondó 1996. május 20. Hétfő
A fák meséje – Szabó István cikksorozata, III. rész.
Tudatom mind jobban elhomályosul. Már elég nehéz rászánnom magam az írásra. Tudom, hogy az elszívott levélkötegek teszik ezt velem, de nem tudom abbahagyni a szívást. Ha jobban belegondolok, - ami egyre inkább nehezemre esik – akkor azt kell mondanom, hogy az írásba tudok csak menekülni. Hogy mennyire leépülőben vagyok, azt abból vettem észre, hogy barátom kisebb szakállat növesztett, és alig ismertem rá. Egy darabig csak bámultam, a felém közeledő embert, és csak amikor hozzám ért, akkor jöttem rá, hogy ő az. Aggodalommal kérdezte, hogy tud-e segíteni valamit, de megmondtam neki: Assol trimalta. Egy pillanatra furán nézett rám, majd bólintott. Végre újra egyedül vagyok birodalmamban. Vagyis nem egyedül. Társaim már napközben is egyre gyakrabban velem tartanak. Néha már értem, amiről beszélnek nekem. Már nem csak azt ismételgetik, hogy „gyere hozzánk!” Mesélnek nekem az erdőről. Érdekes dolgokat mondanak. Bár keveset értek belőle, de amit felfogok, az lebilincselő. Csak ülök és hallgatom őket. Sőt, ha jobban belegondolok, általában csak ülök vagy fekszem. Nincsen kedvem felállni, csak, ha nagyon muszáj. Ami ijesztő számomra, hogy egyre több olyan szakasza van napjaimnak, amire nem emlékszem. Például meg nem tudnám mondani, mikor szedtem utoljára leveleket a Fáról, mégis mindig hever egy kupac a kalyibám közelében. Remélem, nem fogok egyszer egy autó elé sétálni ilyen filmszakadásos állapotomban. Úgy döntöttem, nem iszok sört szívások közben. Ez a gyakorlatban a folyékony kenyér teljes elvetését jelenti, mivel szinte folyamatosan sodrom és szívom a „cigarettákat”.
Ma társaim is elkezdtek sodorgatni. Valamilyen hosszú növényt használnak, talán fűfélét. Közben énekelgetnek, és én énekelek velük. Még mindig nem értem minden szavukat, de azt hiszem szépen haladok. Már kérdéseket is fel tudok tenni nekik. Megkérdeztem tőlük, hogy milyen nyelv ez, melyen társalgunk. Sajnos a név, amelyet említettek a mi nyelvünkre lefordíthatatlan. Kíváncsi voltam arra is, hogy miért vannak itt velem. Azt felelték hosszú ideje magányosak már. Az erdőnek ebben a részében még állatok sem járnak, az emberek pedig messzire elkerülik. Ők pedig nem hagyhatják el a Fa környékét. Ideköti őket valami, amit nem igazán értettem. Lelkem egy szörnyű előérzet gyötri már jó ideje, de gondolkodásom nem elég tiszta ahhoz, hogy elmém pereméről felfogásom reflektorfényébe vonjam. Szintén meggátol ebben lelki állapotom is. Olyan mértékű a nyugalom, és az elégedettség lelkemben, hogy semmilyen rossz érzés nem tudja magát belém fészkelni. Az egyetlen dolog, ami igazán zavar, hogy a filmszakadásaim egyre hosszabbak. Éber pillanataim száma rohamosan apad. Ez kissé kezd nyugtalanítani. Az írásra is komolyan kell koncentrálnom. Volt a héten olyan nap, amikor reggel leültem írni. Írogattam vagy egy oldalt, amikor észrevettem, hogy már késő délután van körülöttem. Az árnyak már kezdik felszívni a napfény utolsó tócsáit is az erdő aljnövényzetéről. Bár nehezemre esett, de végeztem egy fejszámítást, és arra jutottam, hogy legalább hét-nyolc óra kiesett a tudatomból aznap.
Ma délután arra jöttem rá, hogy két napja egy falatot sem ettem. Ám a Fa leveleiből sodort szívnivaló teljesen elveszi az éhségem. Ha rákényszeríteném magam, biztosan tudnék enni valamit, de valahogy nincsen kedvem hozzá. Előző esti álmomon merengek éppen. A Fával álmodtam. Odaléptem hozzá és végigsimítottam a kérgét. Körülöttem az erdő ijesztően ólomszínű volt. A szél karmolta a bőröm, és minden kis zaj bántóan dobolt a fülemben. Féltem. Úgy éreztem kicsi vagyok és védtelen. Körülöttem a fák rémisztően tornyosultak. Éreztem, hogy bántani akarnak engem. Alattam a növényzet vérszínben vöröslött. A Fa pedig kitárta hosszú, göcsörtös karjait, majd magához ölelt. Teljesen magához vont és egy pillanatra még jobban megrémültem. Úgy éreztem hatalmas ereje megfojt, vagy összeroppantja törékeny testem. Mindez azonban csak egy szempillantásig tartott. Utána éreztem, hogy lassan beleolvadok az évszázados törzsbe. Megnyugtató érzés volt, hogy a részévé válhatok. Úgy éreztem, megvéd az egész ellenséges világtól. Egy percre láttam a kérget belülről, majd szemem az ő szemévé változott. Láttam magam előtt a kalyibát, a füvet, a parázsló tüzet és minden visszanyerte régi színét. Nem tudtam megfejteni ezt az álmot, pedig elmém peremén ott táncolt a megoldás, mintha szemem sarkából látnám. Valahogy fenyegető és egyszerre gyönyörű ez a megoldás. Olyan, mint maga a Fa. Fenséges. Egyszerre jelent biztonságot és fenyegetést. A lábánál heverve minden könnyűnek tűnik számomra. Néha már úgy érzem, ő is beszél hozzám. Ezt azonban elmém játékának kell tekintenem, mivel csak olyankor szól, ha látomásaim vannak. Azok pedig egyre sűrűbben támadnak rám. Ilyenkor holtan látom magam. Arcomon ott remeg a végső felismerés, de az is látszik, hogy túl későn eszméltem rá. Tudom, hogy közel állok a kiserdő rejtélyének megoldásához, de ez egyre kevésbé fontos a számomra. Ez baj, mert látomásaim egyértelműen üzenik nekem: csak akkor maradhatok életben, ha időben megfejtem e talányt.
Már nem szoktam aludni. Legalábbis nem nevezhető alvásnak tudatvesztéses kábulatom. A szívás ideje alatt egy hajszálnyi járdán egyensúlyozom az ébrenlét és az ájulat között. Amikor leesem a tudattalan fortyogó katlanába, megszűnik körülöttem a világ. Ám az ébredés után nem vagyok kevésbé fáradt, mint előtte. Álmaim nincsenek. Az utolsó álmom az volt, amikor eggyé váltam a Fával. Ma azon töprengtem, hogy az öngyilkosok vajon ugyanezt élhették-e meg. Ám arra a következtetésre jutottam, hogy a hajléktalanok között kevés az olyan ember, akinek fejlett az intellektusa. Én, mint gondolkodó ember azonnal megérezném a veszélyt, és elmenekülhetnék. Haza mehetnék, és barátaimtól, családomtól kérhetnék segítséget. A hajléktalanok hová mehetnének? Őket sehol nem várja senki. Nincsen hová menekülniük. Talán ez lehet a megoldás. Próbálom a logika fénysugarában vizsgálni elméletem, ám gondolataim lassan csordogálnak. Mégis valahogy úgy érzem, hogy ez nem ad magyarázatot minden kérdésre a rejtéllyel kapcsolatban. Pedig tudom, hogy közel állok. Olyannak érzem helyzetem, mintha egy hatalmas mozaikot néznék úgy, hogy rajta állok. Egyes részeit át tudom tekinteni, és meg is értem őket, de az egész tartalmát csak egy távolabbi helyről érthetném meg. Tudom, hogy csak néhány kis kapocs hiányzik már a láncolatból, és ezek is a kezem ügyében hevernek. Csupán meg kell találnom őket és beillesztenem a többi közé.
Csepeli Hírmondó 1996. május 27. Hétfő
Végre látom a fényt – utoljára – Szabó István cikksorozata, IV. rész.
Már tudom, hogy a Fa csakugyan beszél hozzám. Folyton hív magához. Rá kellett jönnöm, hogy a folyamatos monoton parancsszavak nem egy kutyáját sétáltató nőtől származtak, hanem a Fától. Mióta itt vagyok, azóta engem hív. Azt akarja, hogy maradjak itt vele mindörökre. Végre rájöttem az elmém körül ólálkodó balsejtelem nyitjára is. Már hetek óta érzem, hogy nem térek többé vissza a civilizációba. Lelkem az első napokban eldöntötte, hogy a helye itt van az erdőben. Rá kellett döbbennem, hogy eddigi világomban semmilyen jövő sem vár rám. Nem tudok olyan anyagisan gondolkodni, mint a körülöttem élő emberek. Nem áhítozom szakmai karrierre, és a kapcsolataim felületesek. Itteni új „barátaim” viszont már most sokkal többet jelentenek számomra. Tanulok tőlük. Olyan dolgokról mesélnek, melyek tükrében eddigi problémáim jelentéktelen semmiségnek tűnnek. Ők az erdőhöz tartoznak, és tudják, az erdő örök. Bár a fák is meghalnak előbb-utóbb, helyüket mindig újjak veszik át. Értem már miért hívnak a fák és a három kísértet is, akik nem családot alkotnak, csak nagyon közeli barátok. Gyakorlatilag eggyé váltak A Fa leveleinek lebegő füstjében sok igazságot láttam meg. Szemeim rányíltak az élet igazán fontos dolgaira. Itt az idő áll. Senki nem rohan munkába, és nem retteg folyamatosan a pénz miatt. Ám van néhány dolog, amit még mindig nem értek. Nem értem, hogy az állatok és az emberek miért kerülik a Fa környékét. Nem értem a fű hiányát, és távolabb elhajlását a Fa környékén. Azt sem értem, hogy társaim miért sodorgatják a fűszállakat, ha el sem szívják őket. Bár azt hiszem, valamikor ezt is megértem majd, hiszen nem sietek vissza a városba. Olyan jó itt lenni, a Fa oltalmába burkolózva. Ha ennyire nem vagyok éhes, sem pedig szomjas, akkor tápanyagszükségletem pótlása nem okoz majd komoly gondot. Ha újra húsra vágyom majd, akkor lemehetek horgászni a Dunához. Ürülő hordómba gyűjthetek esővizet. Azt hiszem, nagyon hosszú ideig itt maradok még szeretett Fám mellett. Azt akarja, hogy csatlakozzak hozzá. Bódulatom fenntartása is meg lesz oldva, míg a Fa létezik. Társaságommal sincsen gond, hiszen most már folyamatos párbeszédeket tudok folytatni társaimmal. Az egyetlen dolog, amit még nem sikerült kitalálnom, hogy télen mibe öltözöm majd, de előbb-utóbb ezt is kitalálom.
Megértettem, hogy a Fa a lelkem akarja. Ez elsőre kissé megijesztett. Túlságosan ragaszkodom az életemhez. Ha lelkem az övé, akkor megszűnök létezni, bár már nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz-e számomra. A fejemben a hívás olyan erőssé változott, hogy teljesen elvette képességem a gondolkodásra. Már csak akkor tudom elnyomni magamban, ha írok. Ám ez is egyre nehezebben megy. Társaim ma meg akarták mutatni nekem, hogy hogyan kell belépni egy fába. Szinte teljesen úgy cselekedtek, ahogy én álmomban tettem. Vagy talán nem is álmodtam, csak útmutatást kaptam valakitől, vagy valamitől. Mindegy. Nem mertem velük tartani. Ráébredtem, hogy lelkem egy része el akar menekülni az erdőből. De arra is rájöttem, hogy mégiscsak elkéstem. Életem egy borotva élén táncol, és nem láthatom előre, hogy nyerek-e vagy veszítek. Erőm végképp elhagyott. Már a toll forgatása is nehezemre esik. Ma már tisztán látom, hogy ez nem írható egyértelműen a rosszul tápláltság számlájára. Az első perctől, amióta itt vagyok, a Fa elszívja életerőmet. Mint ahogy magába szippantotta az idetévedt állatokét, sőt még a fűét is. Csak azt nem értem továbbra sem, hogy a hajléktalanok is ebbe a csapdába estek-e. Ha igen, akkor, hogyan lehetett erejük még felakasztaniuk magukat. Talán minden akaraterejüket összegyűjtve menekültek így a bezáruló kelepcéből. Ez azonban azt jelenti, hogy nekem nincsen elég akaratom, mert képtelen lennék erre, úgy fizikailag, mint lelkileg. A Fa pedig most már nem hív. Követelőzően szólít folyamatosan. Azt akarja, adjam neki a lelkem. Még küzdök, de életerőm utolsó szikrái lassan ellobbannak. Azt hiszem, hamarosan feladom a küzdelmet. Akkor pedig a Fa felszippantja a lelkem. Ez erőt ad neki és még hatalmasabbra nő majd tőle. Ha jobban belegondolok, eléggé mulatságos a helyzet. Egészen a legutóbbi időkig azt gondoltam, hogy a magam által sodort cigarettáimban én szívtam el a Fát. Ám most rádöbbentem, hogy ő szívott el engem.
Úgy érzem, nem bírok tovább küzdeni. Holnap reggel odalépek a Fához, végigsimítom vérszomjas kérgét, majd eggyé válok vele végképp. Azt hiszem sem a világ, sem én nem veszítünk túl sokat ezáltal. Amit nem értek, hogy a Fa még valamilyen áldozatot követel rajtam. Bár már folyékonyan beszélem a nyelvét, nem értem, hogy miről beszél. Nincsen semmim, amit feláldozhatnék, jelenlegi helyzetemben pedig a Fától balra álló három kis fáig sem tudnék elmászni, nemhogy vadászni. Értelmem utolsó szikráival írom le e sorokat. Hamarosan már csak heverni fogok, és üveges szememmel a Fára és a mellette álló három kisebb fácskára tudok majd bámulni. Az utolsó pillanatban megértettem, milyen áldozatról beszél, de nem tudom, hogy nyújtsam át neki a kért tárgyat. Végül ő megmondta. Mérhetetlenül lassan elfordítottam a fejem a tűz kihűlt helye felé. Társaim most nem voltak ott, de hagytak valamit a földön, amit ők maguk készítettek. Végre mindent tisztán értek.
Csepeli Hírmondó 1996. június 03. Hétfő
A Csepeli kiserdő cikksorozat lezárult – végleg
Tisztelt Olvasók!
Szívünkben mély gyásszal közöljük, hogy Szabó István kollégánk ma még tisztázatlan körülmények között életét veszítette a csepeli kiserdőben. István éppen azon a cikksorozaton dolgozott, melyet az elmúlt hetekben olvashattak lapunk hasábjain. A sorozat utolsó darabját holttestétől nem messze találta meg barátja, aki élelmet és felszerelést hordott neki valamint a feljegyzéseit juttatta el hozzánk. A szerkesztőség Szabó Istvánt saját halottjának tekinti. Emléke örökké él a szívünkben.
Blikk 1996. június 03. Hétfő
Újra kísért a csepeli kiserdő
Egy felakasztott holttestet találtak a csepeli kiserdőben a hétvégén. Az áldozat harminc év körüli férfi volt. A testet egy valószínűleg fűfélékből font kötéllel akasztották fel egy fára. A rendőrség az előzetes vélemények alapján kizárja az idegen kezűséget. A haláleset körülményei sokak számára nagyon ismerősek lehetnek. A szóban forgó áldozat ugyanis igen elhanyagolt külsejű, valószínűleg hajléktalan lehetett. Ez az egyik indok, ami miatt mindenkinek eszébe juthat a hetvenes évek közepén történt rejtélyes haláleset-sorozat. Szintén erre emlékeztet, hogy a holttestet ugyanazon a fán találták, meg mint a korábbiakat. Bár annak idején a nyomozás érdekeire hivatkozva nem hozták nyilvánosságra, de a halottak mindegyikének különös sebek éktelenkedtek az egyik kezén, melyek leginkább üvegszilán okozta vágásra emlékeztettek. Akárcsak ennél a halott férfinál.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 04-14-2004 @ 11:55 am
| Hozzászóló: bla (Ideje: 04-14-2004 @ 06:25 pm)
Comment: Megrázó, s egyben ijesztő is. Nagyon jó írás! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: kerlac (Ideje: 04-15-2004 @ 06:30 pm)
Comment: Komoly írói teljesítmény!
Egyetlen kritikai észrevétel, ha megengeded: a végefelé csökken a realitás. Nekem kicsit túlságosan tárgyilagos a leírás.
Ezzel együtt nagyon igényes mű. |
|
|
|
|
|
