-Negyvenhat éve minden este úgy alszom el, hogy jó lenne érezni fáradt tested aznapi utolsó sóhajtását, vagy vidám ujjaid játékos csiklandozását. Majd reggel a bénító hideg üresség látványát száműzné meleg pillantásod frissítő kacagása. Minden tettem, minden gondolatom mögött lesben állva láttalak vissza, hogy elégedetten mosolyogsz-e szándékom célját szemlélve, s szemed igenlő bólintásával adva végső akaratot a megvalósuláshoz.
- Miért nem mondtad ezt nekem soha?- kérdezte a nő fájdalmasan, mint aki csak erre várt volna egész életében.
-Nem tudom. Talán attól féltem, hogy ez a virág akkor szép és illatos, ha a természet gondozza, és a szél önszántából veszi óvó tenyerébe magját, így juttatva el mindenkinek, aki egy álmot szeretne nevelni belőle. Talán önzőség ez, hiszen így nem adtam esélyt arra, hogy gyümölcse kifejlődhessen, mert akkor a kísértés csalogatása erősebbé válhatott volna annak felfalásában a csodálattal, és természetességgel szemben.
- De a gyümölcs azért terem, hogy elfogyasszák. Aztán újra táptalajban életet adva ismét gyümölcsöt ad.
A nő szemei még mindig azt a fényt árasztották magukból, amit a legelső találkozáskor. Most igazán sajnálta a férfit. Azt az embert, aki örökké csak csodálta őt, de sosem merte megérinteni. Sajnálta, de egyben hálát is érzett iránta, mert valóra váltotta egy álmát. Mindig vágyott rá, hogy egy férfi megismerésétől egészen a haláláig teljes szívéből szeresse. Ő megadta neki ezt. Örült neki, hogy most vele van. Ő is tudta, hogy most beszélnek utoljára. Mindketten tudták. Nem volt szükség bíztató szavakra, bátorító mondatokra. Ismerték egymást nagyon jól, és sohasem hazudtak. Egyike voltak az utolsó őszinte világnak, amely még a hazugságot képes volt kirekeszteni önmagából. Tiszta, és egyben hangulatosan berendezett szobára emlékeztettek ők, amelyben harmonikus eleganciával rendeződnek a színek, és tárgyak. Ahol az ember leül, kényelmesen, és jól érzi magát, még társaság nélkül is.
-Emlékszel, mikor megismerkedtünk?- mosolygott a nő.
Nosztalgia. Egy vég kezdetének jele.
Azóta minden évben megbeszélték a találkozásaik körülményeit, azokkal kapcsolatos örömeiket, bánataikat, és mégis minden évben úgy hallgatták egymást, mint a kedvenc meséjét hallgató kisgyermek.  Szemük barna és kék nyugalma átjárta testüket, biztonságot adva a másiknak a következő egy évre. Nem felejtették el a közös emlékeket. Ez az, ami bizonyosság volt számukra. Felért millió csókkal, öleléssel, fülbe súgott „szeretlek”-el.
Az első beszélgetés az interneten, a barna ajándékmaci az első találkozásnál. Az a mindent elmondó ölelés a második találkozáson. A somlói galuska íze, amelyet első közös fogadásukkal nyert a férfi, s amelyet a - akkor még- lány készített számára.
A nő anyai gyengédséggel nézte a férfi szemeit és érezte, hogy bármit mond, megindítja annak könnyeit. Mégis elkerülhetetlen volt.
-Neked kéne lenned a gyermekeim apjának… Nagyon fogsz hiányozni - mondta lágyan, és szerető tekintete örökre a férfi lelkén lelt megnyugvást.
A férfi torkát most már leküzdhetetlenül szorította egy erős érzés, amit képtelen volt tovább visszatartani. Szólásra nyitotta száját, de hangok helyett zokogás szakadt fel belőle.
Siratta az elmúlt időt, a szerelmét, a tehetetlenségét, önmagát. Lehajtott fejjel próbálta szétmorzsolni ujjaival szeme szárnyra kelt folyékony tisztaságát, amely egyszerre mosta ki az összes elfojtott érzést, ki nem mondott indulatot, fájdalmat, és féltékenységet, amit az elmúlt közel fél évszázad alatt nem mutathatott ki, és amely egyre jobban nyomta a szívét. Feltört benne a düh is, hogy időnként csalódást okozott ennek az angyalnak, és néhányszor cserbenhagyta, de mégis mindig megbocsátást kapott az egykori lánytól.
A Hold fényével kereste arcát végigsimító forró könnyeit, melyek a nő ujjának ígérő érintését idézték fel benne. Mikor rátalált, ragyogó gyöngyként sugározta szét fájdalma csillogását.
Felállt az ágytól, és sűrű könnyeitől nem látva automatikusan az ajtóhoz ment. De nem tudott kilépni rajta, lábai nem engedelmeskedtek. Megkapaszkodott az ajtótámlában, és reszketve zokogott.
-Soha többet…-suttogta remegő hangon.
Senki nem tudja meddig állhatott ott. Ő maga sem tudta, hogyan ment haza, csak arra tért magához, mikor a hintaszékében ülve, a mennyezetet nézve egy halálfejes lepke megzavarta a hely nyugalmát. Csendesen, és lassan verdesett virágporral telített hártyaszárnyaival. Követte tekintetével a lepkét, amely elérve a nyitott ablakot beleolvadt az éjszakába. Fájt a szíve, de ez nem az a fájdalom volt, ami az izmok elhalását jelzi. Ez valami égető fájdalom volt, ami ettől a pillanattól kezdve nem akart elmúlni se éjjel, se nappal.
A temetést addig soha nem látott eső mosta el, és a gyászolók menekülve kerestek fedezéket. Még a sírásók is behúzódtak. Csupán egyetlen árnyék maradt a szomorúság koporsója mellett. Végül 3 órán át sírt az ég, de ez az árnyék számára csak néhány másodpercnek tűnt. Nem lehetett megkülönbözteti az ő könnyeit a kékség cseppjeitől.
Senki nem állt mellette, így senki nem is szólt neki, hogy indulnia kellene. Beesteledett, de ez már egyáltalán nem számított a világnak.
Hazament, és lefeküdt az ágyára. A sötétben senki nem látta volna kisírt szemeinek bánatát.
- Soha többet…- sírta, és szemei lecsukódtak.
Álmában egy hintázó kislányt látott, akiről nem tudta levenni a szemét. Boldogság és forró érzés töltötte el a mellkasát. Szíve lassan megnyílt, és útjára engedte éltető erejét. Utolsó gondolata egy gyermekkorában olvasott idézet volt:

„Egyszer érezzük csupán a halál csókját, és a szerelemét… Soha többet.”